Akiknek a gyűjtés a szenvedélyük

– Mátyás van? – Az nincs, de Zsigmond van, dénár is, meg parvus is. – A dénárt vinném el, parvusom van kettő is. Háromezer, rendben? – Rendben, Ulászló nem kell? – Melyik Ulászló? – 1506. – Az megvan, az elsőtől nincs? – Volt, de azt most adtam el Egerben. Ez a párbeszéd csak akkor tűnik ­furcsának, ha nem tudjuk, hogy a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete Celldömölki Csoportjának országos cserenapján, a KMKK-ban hangzik el, vasárnap. Sajnos ezúttal nincsenek túl sokan, mivel a székesfehérvári éremgyűjtők is éppen ekkor tartják a börzéjüket. Nagyjából tíz asztal lehet, mind roskadásig rakva érmekkel, pénzekkel, képeslapokkal, sőt még eredeti Wehrmacht-tiszti tőrt is látni, amit 250 ezerre tart tulajdonosa, de ha valaki lerakja a kétszázat, viheti – tudjuk meg.

A fenti párbeszéd eladója, Guszti János, a Nógrád megyei Etes községből érkezett, ezért tőle elsőként azt kérdezzük, megéri-e ennyit utazni pár óráért. – Természetesen nem, ha azt nézném, mi éri meg, nem is mennék sehová, csak hát ez nem arról szól, hogy megéri-e vagy sem, ez a szenvedélyről szól – mondja. Jánosnak pedig évtizedekkel ezelőtt, még gyerekkorában vált szenvedélyévé az éremgyűjtés, amikor megtalálta nagyapjának a frontra vonulása előtt, a falba rejtett pénzesdobozát telis-tele pengőkkel. Ezek a pengők ugyan nem képviselnek komoly értéket ma sem, piaci áruk pár száz forint, ám neki ezek a legértékesebbek mind közül, pedig van olyan 1857-es San Franciscó-i érméje, ami 270 ezret is megér. – Az éremgyűjtés költséges hobbi, muszáj keretek közé szorítani, néha el kell adni belőle. Van otthon egy nagy sifonér, megállapodtunk a feleségemmel, hogy abba bele kell férnie a gyűjteményemnek.