Nyugdíjba vonul a piros pontokat látó szemüveg

Mindig érdemes beszélni azokról az erős érzelmi motivációkról, amik egy pedagógust elindítanak és végig megtartanak a pályán. Kőváriné Fekete Marietta esetében „gyökérimpulzusról” van szó, mert, amint mondja, ebbe nőtt bele, fel sem merült soha, hogy bármilyen más pálya felé orientálódjon.

Ebben az iskolában nevelkedett hároméves kora óta.

Az édesanyjához jött be, végigjátszották itt az értekezleteket a szomszéd teremben, mivel több vele egykorú osztálytársa, évfolyamtársa volt, akinek szintén itt tanított az édesanyja.

Fekete Istvánné (Gitta), Marietta édesanyja 1956-tól dolgozott a Paragváriban, tanító volt, aztán technikát és történelmet tanított, huszonöt évig volt az iskola igazgatója. Kőváriné Fekete Marietta először testnevelést tanított a Joskar Ola Általános Iskolában, aztán matematikát is. Amikor a Paragvári iskolába került, 1992-től már a két tantárgyat párhuzamosan tanította, és osztályfőnök lett, majd négy év igazgatóhelyettesi munka után 2000-től igazgató.

– Az édesanyámmal mindig megbeszéltük, hogy mi volt az iskolában, főleg az élményeket vittem haza. Meghallgatott, soha nem beszélt bele a dolgomba, legfeljebb bólogatott és nézett. Nem akart tanácsot adni, de a nézéséből tudtam, hogy amit elmesélek, az neki tetsző vagy nem tetsző. Érdekelte az évkezdés, ősszel mindig izgatottan kért: „Mesélj az elsősökről!” A picikről mindig sok bűbájos sztori van. Ahogy eltévednek az iskolában, ahogy lepkehálóval szedjük őket össze, mert olyan magabiztosak, hogy szétszóródnak, és pillanatok alatt elfoglalják az iskolát. Aranyos, ahogy egy elsős elém áll, és azt mondja: „Te tanítottad az anyukámat.” De hogy az anyukáját hogy hívják, azt már nem tudja megmondani, mert úgy hívják: „anya”. Aztán kiderül. Az is aranyos, amikor az elsős azzal áll elő, hogy ő már tud írni-olvasni, megvárja, amíg a többiek is megtanulnak, és majd utána jön iskolába – mesélte Marietta.

– Későbbi történet, hogy bementem egy osztályba, a falon kint voltak a piros meg a fekete pontok. Mondtam nekik, hogy el vagyok ájulva, hogy itt mennyi piros pont van. Egy kis zsivány hozzászólt: feketék is vannak ott. Azt feleltem: olyan szemüvegem van, hogy csak a pirosakat látom. Egy hónap múlva eljött az első nyílt nap, bent ültek a szülők, és a zsiványka azt mondta nekem: „Na, most tegye föl a szemüvegét…”

Kőváriné Fekete Mariettát arról is kérdeztük, hogy milyen erők tartották meg a mindennapokban, az 1978-ban kezdődött pedagógusi munkában, milyen élményeket szerzett, ami a több mint negyvenéves tanári pályát meghatározta.

– Fontos volt a gyerekek bizalma, őszintesége. Hogy mernek huncutok lenni. Hogy merik megosztani velem azt a napi problémájukat, ami miatt ma éppen jókedvűek vagy rosszkedvűek. Hogy merik bevallani, ha mulasztottak valamit. És mindezt kedvesen, szeretettel, stressz nélkül – válaszolta.

– Egyébként a szemükben van. Ha egy gyerek nem osztja meg a gondjait, örömeit, a szeme beszél helyette. Pontosan látni, hogy ma örömmel jött vagy gondja van. Látszik a testtartásáról, látszik a hozzáállásáról is. Ha valakiről láttam, hogy most nem tud felelni, békén hagytam. Annyit mindig tehet az ember, hogy biztatja, nyugtatja. A megértésen sok múlik. Ha valaki empatikus a gyerekekkel, megtérül. Visszajön szorgalom, igyekezet, huncutság formájában. Rengeteg ilyen élményem van. Nyolcadikban imádtam legjobban tanítani, addigra összeértünk, félszavakból értettük egymást, értettük egymás humorát. Így lehetett eredményt elérni.

Marietta utolsó tanítási óráján szép búcsúzó műsorral várták őt a nyolcadikos gyerekek, saját maguk által írt versekkel lepték meg.

Megszeretgette a tanítványait, adott néhány útravaló tanácsot, aztán megkérdezte, hogy a hátralévő huszonöt percben mit csináljanak „Matekozzunk!” – mondták a gyerekek, mert ki akarták használni az „utolsó” fél órát is.

– Képesek voltak velem tört­együtthatós egyenletekben tankcsapdákat keresni, mosolyogva, a padból kiesve jelentkezés közben – mondta az igazgatónő könnyek között. – Ennél többet nem lehet kapni. Ennél több pályán tartó erő nincs.

A kollégákkal való kapcsolatáról szólva Marietta azt emelte ki, hogy szerencsésnek gondolja magát, mert olyan munkatársai voltak, akik szakmailag és emberileg is kiválóságok. Amikor először pályázott az igazgatói posztra, nagyon gondolkodott rajta, végül beadta, mert úgy érezte, elvárja az elődje, Hajba Ferencné Klári, aki tíz évig volt előtte igazgató, és akit végtelenül tisztelt. Viszont a második, harmadik, negyedik ciklusra fel sem merült benne, hogy ne pályázzon, mert – ahogy mondja – ezt a tantestületet vezetni kitüntetés volt és hatalmas ajándék az élettől.

– Az itt tanító tanárok szókimondók, őszinték, egy-egy gyerek érdekéért képesek egymásnak menni a tanáriban. De másért nem. Ha az iskoláról, a csapatról, a közösségről van szó, úgy zárnak össze, mint az elefántok. Most sok fiatal kolléga jött a nyugdíjazások miatt, akik pillanatok alatt megérzik a légkört, az elvárásokat, és kivétel nélkül igyekeznek alkalmazkodni. Nem könnyű, mert sok különleges személyiség dolgozik a tantestületben. Ahol egy-két csillag van, ott könnyű hozzájuk igazodni. Ez egy olyan közösség, ami tele van csillagokkal. Nehéz őket egy cél érdekében felsorakoztatni, mégis jó – hallottuk az igazgatónőtől, aki a vezetés során az iskola szellemiségét tartotta meghatározónak.

– Az irány adott: a minőség, az emberség, a színvonal. Ebben mindig mindenki egyetértett. A gyerekért, ha kell, a szülővel is szembemegyünk. De erre ritkán van szükség. Általában a szülők is mögöttünk, mellettünk állnak. Ez a legnagyobb segítség: elhitték és elhiszik, hogy jót akarunk. Az elveinket, céljainkat elfogadják, és közösen toljuk a gyerekek szekerét.

Marietta azt is megfogalmazza, hogy a legnagyobb visszaigazolása az iskola értékeinek, hogy a régi tanítványok egy része itt dolgozik az iskolában, és volt kollégák gyerekei is idejöttek tanítani. Ez az erőssége a tantestületnek. Komoly érzelmi kötődéseik vannak, helyismerettel indulnak, ismerve az elvárásokat, amiket a saját bőrükön tapasztaltak. Továbbá idejár sok volt tanítvány gyereke, ez is megtiszteltetés, elismerés.

– A folytonosságot képviselik. Ahogy az is, amikor azt látjuk, hogy ez a kislány oly szótlan, oly maximalista és mégis olyan könnyen elsírja magát. Akkor azt tudjuk mondani, hogy az édesanyja ugyanilyen volt, majd ötödikre kinövi, már nem fog sírni mindenért, de ugyanilyen szorgalmas meg ügyes lesz.