Hetven éve született Soltis Lajos színész-rendező, a celldömölki színház névadója

„A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen.”

Az idézet Ottlik Géza Iskola a határon című regényéből való, egyfelől az idő múlásának (nem múlásának) szubjektív tényezőire utal, másfelől meg (persze) az egész életet megalapozó, a nyugalom mozdíthatatlan hajósúlyát megképző kőszegi katonai alreálos éveket idézi; a valóságosakat és a regénybelieket.

Három év. Nagyjából ennyi „objektív időt” töltött együtt Soltis Lajos és a Sitkei Színkör: 1997-től 2000 késő őszéig, addig a novemberi estéig, amikor Siófokon bekövetkezett a tragédia: a balesetben vétlen autóban hárman vesztették életüket – Soltis Lajos, Figer Szabina, Kurucz László –, Nagy Gábor, a társulat alapítója és vezetője súlyos sérüléseket szenvedett. Lajos Miholka szürke angyalszárnyú kabátjában a színpadi pulthoz szögezve hallgatta akkoriban Márton partjelző – Jordán Tamás – életének keserű és álomszerű történeteit (ez volt a Hamvai Kornél-dráma ősbemutatója Lengyel Pál rendezésében). Vendégjátékról tartottak hazafelé.

Hol a haza? Soltis Lajos a topolyai gimnáziumban érettségizett, 1973-ban Budapesten végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Vámos László osztályában. Játszott aztán Szabadkán, Újvidéken, tanított az Újvidéki Művészeti Akadémián. Dolgozott az Újvidéki Rádiónál és az Újvidéki Televíziónál. A legendás vajdasági Tanyaszínház egyik alapítójaként még életében legendává vált maga is. Dudás Károly Ketrecbál című regénye „döngő lábú Falstaffjának” ő a modellje: a tarka-barka színtársulat csacsifogattal járja a vajdasági magyar falvakat, a színészek előtt szétnyílik a homoktenger. Weöres holdbeli csónakosa bűvöli a kisszékkel érkező fogékony lelkeket.

A Sitkei Színkör tagjai egy bagi fesztiválon kapták meg őt mentornak: sorsfordító, nagy találkozás volt mindkét fél számára – és ez nem csak az eltelt évek fényében-árnyékában látszik így. Sitkén közösség volt, színjátszás volt – egyik a másiknak feltétele –, Sitkén egy kicsit Kavilló volt. Az ördögkerék szélcsendes zugra talált, gyökeret eresztett. A bor című Gárdonyi-népszínművet töltötte alaposan újra elsőként a sitkei kultúrház színpadán. Istenem, az a nyár. Az a brummogó, necctrikós fickó, aki – ki tudja, hogyan – csodát csinál. Aztán megrendezte A szentek kútját (még mindig érvényes, hogy „gyere haza, Martin Doul”), aztán a Tótékat. Meghonosította Sitkén a színjátszók nyári táborozását. Ezek voltak azok az idők, amikor például Bocsárdi László (ma a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója) antik tragédiát rendezett a kápolnánál. Lajos közben Kakuk Marcit vitt színre Sepsiszentgyörgyön (játszott benne Szabó Tibor is).

Lajos kályha és iránytű. A Soltis Lajos Színház jubileumi nagybemutatójának rendezője, Sardar Tagirovsky „belerendezte” Soltis Lajost a Csehov-előadásba. Az apafigura – főleg hiányként – a Csehov-univerzum egyik központi, újra meg újra megszenvedni való problémája. A húsz évvel ezelőtti tragédia után a színkör Celldömökre költözött és felvette a Soltis Lajos Színház nevet. A folytonosság erős és rendíthetetlen képviselője a színházalapító-színházvezető Nagy Gábor. A társulat ma a független szcéna megkerülhetetlen szereplője. Meghatározó fiataljai legtöbbjének már nincs is személyes emléke a színkör egykori művészeti vezetőjéről – és mégis: Lajos ott van köztük, itt van köztünk.

Az a három sitkei év például egyáltalán nem telt el, hanem van. Minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére. Alatta-mögötte Weöres Sándor halhatatlan fababái énekelnek: szívük bodzabél.