Benépesítette az erdei zarándokhelyet, a szülőházát múzeumként adta a köznek

A lelkipásztor nemzetiségi egyházközségek szolgálatában áll, horvát nyelvű településeken. Horvátzsidány, Kiszsidány, Ólmod és Und kormányzója, Kőszegen, Szombathelyen és Csepregen kisegítő. Peresznyén született 1940-ben, a szülei horvát földművelők voltak, nemzetiségi iskolába járt. A papi hivatás irányába már gyermekként elindult: meghatározta az életüket a szülei mély vallásossága, a sokat imádkozó nagymama, és a sekrestyés nagypapa, aki hároméves korától mindennap magával vitte, amikor ment reggel kinyitni a templomot, ahol ministráns is lett. „Genetikai” gyökere is van a választásának, mert a 18. század elejétől meglévő horvát anyakönyvekből a családfakészítésnél kimutatható volt, hogy a Dumovits család kilenc generációja adott már papot. Mégis harmincéves volt már, amikor felszentelték.

– Az általános iskola alsóbb osztályait Peresznyén, a felső tagozatot Csepregen végeztem. Szerettem volna továbbtanulni a kőszegi gimnáziumban, de politikai okok miatt nem vettek fel. A család otthon mezőgazdálkodással foglalkozott, abban segítettem. Aztán anyagbeszerzőként kaptam munkát. 1961-ben felvettek a dolgozók gimnáziumába, a győri Kazinczy-gimnáziumba, érettségi után pedig a Hittudományi Főiskolára mentem, mert továbbra is élt bennem a vágy, hogy lelkipásztor legyek. 1970. június 18-án szenteltek pappá.

Első állomáshelye segédlelkészként Ács település volt Komárom megyében. 1974-ben bízták rá az undi plébánia vezetését és a csepregi egyházközség hitoktatását. 1978-ban lett Horvátzsidány, Ólmod és Und lelkipásztora. 2003-tól nevezték ki a német nemzetiségű Kiszsidány plébánosának.

Dumovits István a szívén viseli a nemzetiségi települések sorsát. Amint mondja, Horvátzsidány lakossága 816, Ólmodé 103, Undé 345 fő. Kiszsidányban 79 lelket számláló egyházközség működik. Undon a 46 éves szolgálata során 356 embert temetett el, keresztelő viszont csak 206 volt. Horvátzsidányban az atya ottani 42 éve alatt 516 temetése volt, keresztelő viszont csak 324. A csökkenő lakosságszám ellenében különösen fontos volt számára, hogy a nemzetiségi életet szervezze, összefogja vallási és kulturális vonatkozásban is. Megújította az egyházközségek képviselő-testületét.

– Utcánként válogattuk össze a tíz-tizenöt embert. Megkerestem az ifjúsági és tűzoltó egyesületeket, jó kapcsolatot építettem ki az óvodával, iskolával. Tudatosan megterveztük a plébániák és templomok körül elmaradt munkákat, a rekonstrukciós teendőket, a javításokat, újításokat. A helyiek összefogásán is múlt, hogy a templomok ma biztonságosak, rendezettek, fűtéssel ellátottak, szépek. Az itt élők adományokkal, társadalmi munkával támogatták mindezt – meséli a plébános. – Mi a gradistyei horvát nyelvet beszéljük, természetes volt, hogy hivatásom gyakorlása közben az anyanyelvemen szólok a hívőkhöz a szentmiséken, a beteglátogatáskor, az utcán és a hivatalomban. A templomi liturgiákban többnyelvűség érvényesül (magyar, horvát, német). Közös elhatározás és akarat kellett ahhoz, hogy a falvakban megalakult énekkarok, zenekarok színtere a templom is legyen. Tamburás miséink mind a mai napig sikeresek.

Dumovits István egyházi szolgálata kibővült az itt élő nemzetiség szokásainak megőrzésével és ápolásával, a templomok által kínált keretek között és azon túl. E munkálatokban nemcsak a személye, de az egyház is nyitottá vált 1990 óta, kereste az útját a megváltozott társadalmi viszonyok között, a fiatalok összefogásának, szervezésének lehetőségét. Megalakították a Horvátzsidány Katolikus Ifjúsági Vallási és Kulturális Egyesületet, amely a mai napig jól működik. Szerveznek nyári táborokat gyerekeknek, zarándok- és turistautakat, Mária-Cellbe gyalogtúrákat. Felkerestek Mária zarándokhelyeket Lengyelországban, Lourdes-ban, Fatimában is.

A horvátzsidányi erdőben lévő Peruska Mária-zarándokhelyért is sokat tett Dumovits István. Egy 19. századi történet nyomán – elveszett a vadászaton, majd három nap után megkerült Berchtold Zsigmond gróf hároméves fia, egy bizonyos fánál találtak rá, ahol Mária képe volt – az emberek kijártak ide, mint csodatévő helyre, aztán a vallást üldöző évtizedekben az odavezető utakat járhatatlanná tették. 1983-tól indították újra a zarándoklatokat egy vadászmisével. A kápolna 1994-ben, a hívek adományából épült.

Ma pedig már több tematikus misét is tartanak a zarándok fiatalok, vadászok, tűzoltók, fegyveres erők, lovasok, íjászok, hagyományőrzők számára, akiknek felajánlásaiból szoborpark is létesült. A 33 mű között a legújabbat, egy Szentháromság-szobrot, Dumovits István állíttatta aranymisés jubileuma alkalmából, augusztusban avatják.

A plébániai kormányzó munkáját számos kitüntetéssel értékelték, ezek között a legjelentősebb a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, amit a peresznyei Dumovits-házban 2008-ban létrehozott keresztény múzeumért kapott. A plébános a szülőházát ajánlotta fel közösségi célra, és be is rendezte az általa fiatal kora óta gyűjtött szakrális, tárgyi, irodalmi és történelmi emlékekkel. Az atya hangsúlyozza: a munkája elismerései „a népének” is szólnak, mert mindig velük együtt tevékenykedett. (De rangos kitüntetései között megkapta a Horvát Köztársaság tisztikeresztjét; kapott Kisebbségért Díjat, az övé a Honvédelmemért kitüntető cím, van Hubertus-keresztje vadászoktól és Pável Ágoston-díja is.)

A plébános húgától, Cecíliától tudjuk, hogy a Dumovits családnak „jó szokása” volt, hogy magukhoz vettek rászoruló gyerekeket, eddig hetet.

– Az egyik árva hozzánk fűződő története 1956-ban kezdődött, amikor 16 éves voltam. Amikor menekültek a családok a határon át, megzavarták őket, egy kisfiú elszakadt a szeretteitől, a pajtánknál sírdogált – meséli Dumovits atya. – A szüleim hazahozták, megszerettük. Egy évig nálunk volt. A szülei megkeresték, elvitték Peresznyéből. Megtudtuk később, hogy Amerikába kerül – találkozott kint egy peresznyei gyerekkel, akivel szivarokat küldött haza apámnak.

Dumovits Istvánék négyen voltak testvérek, az egyik fiú korán meghalt, egy Velemben él, Cecília húga Horvátzsidányban. Szoktak hazahozni gyerekeket a kőszegi nevelőotthonból karácsonykor és húsvétkor is – az atya szerint fájdalmas, hogy ezek a gyerekek ezt nem mindig értékelték, de került hozzájuk olyan gyermek is, aki jól fogadta. Ő a hetedik, aki a karantén utáni első vadászmisén is ott állt Cecília mellett, a plébános urat hallgatta. A leckét, hogy futóhomokra ne építs várat, mert csak szilárd alapokon bírja ki a vihart.