Zsúptetőhöz való rozst arattak az aratónapon Olaszfán (Fotógalériával)

– Nagyon kedves, vendégszerető falu Olaszfa. Aki egyszer járt itt, visszatér – lelkesedett Schönberger Imréné az olaszfai közösségi ház bejáratánál. Ő volt az első, akivel a szombatra hirdetett aratónapon szót váltottunk. Csoportjuk a vasvári diabétesz klubból érkezett. Mindjárt be is mutatta klubtársát, az olaszfai születésű Orbán Józsefné Ilus nénit, aki eddig egy aratónapról se hiányzott. Szombaton is sarlóval felszerelkezve érkezett. A helyi Mama kórus egy tagjával összebeszélt, be is öltöztek az alkalomra: kendőt, kötényt kötöttek, ahogy aratáskor volt szokás. Fél órával később énekelve ők vezették a menetet a rozstábláig.

Ott Ilus néni mutatta meg a kötélcsinálást, a marokszedést. De ne szaladjunk ennyire előre – az olaszfaiak se tették. A közösségi háznál meghallgatták a polgármester, Fekete Róbert köszöntőjét, aki emlékeztetett: a parasztember, jöhetett háború vagy járvány, ha itt volt az ideje, vetett és aratott –, utána elfogyasztották az aratópálinkát, majd kényelmes menetben közelítettek a rozstáblához. Az árnyat adó fák alatt még Nagy Tiborné egy Nagy László verssel, Kertész Réka Imola az énekével idézte régi aratások emlékét. Körben korabeli mezőgazdasági eszközökre csodálkoztunk rá: cséplőgépet, gabonatisztító rostát, faboronát, hosszúszekeret, tarlógereblyét és bakszekeret is mutatott Landor Péter, néhány évtizede még használták mindet.

– Péter-Pál van, viaszéretten lehet aratni, majd a kepében megérik. Irány az egyenes, a rozstábla felé – adta utasításba Fodor Ferdinánd. Ő volt az egyik kaszás, a másik Tóth István, aki úgy magyarázta: a régiek mindig megvárták a viaszérést, amikor beérett a gabona annyira, hogy le tudták kaszálni, és megszáradt kinn a mezőn. A kaszást aratáskor a kötélkészítő követte, a kötélre marokszedők rakták kévékbe a gabonát – aztán szorosan megkötötték a kötelet a kévén.

A kereszt alakban összerakott gabonakévéket hívjuk kepének – mondta, és mutatta az aratókaszáját a kajmókkal – a szerkezet a marokszedők dolgát könnyítette meg. Az ötszáz ölnyi rozstáblán az elméleti oktatást gyakorlatban folytatták a kaszások és a marokszedők, az egyes munkafázisokba be lehetett kapcsolódni, a marokszedéshez sarlót a szervezők adtak. Ebédre gulyás készült a fáradt aratóknak, akik lovas szekéren tették meg a visszafelé vezető utat. Délután a közösségi háznál színdarab, néptáncbemutató, borkóstoló is várta a közönséget.

Az aratás a kenyeret, a kenyér az életet adta a régi parasztembernek, ez volt egy évre a legfontosabb tápláléka. A kézi aratás már a múlté, de az olaszfaiak nem hagyják, hogy feledésbe merüljön. A szombati aratónapon az elődeik előtt tisztelegtek, akik hajnaltól, ahogy elment a harmat, akár a holdvilágban is végezték a megerőltető fizikai munkát, minden évben a legfontosabbat.