Dr. Barta Veronika nem adta fel az álmait – Ionoszféra-kutatással foglalkozik

Az út a helyi általános iskolában indult, majd a Bolyai nyolc­osztályos fizikafakultációs osztályában folytatódott. De Veronika már korábban vonzódott a csillagos éghez.

– Egy családi legenda szerint másfél-két évesen, ha nem tudtam elaludni, akkor becsavartak a plédembe, édesapám kihozott a kertbe, és ott a csillagok alatt elaludtam. A csillagocskákat akartam nézni mindenáron.

Ötödikesen már eldöntötte, hogy csillagász lesz. 2003-ban, még az alapképzés bevezetése előtt, csillagász szakon kezdett tanulni az ELTE-n. A szakon belül is a fizikus modult választotta.

– Az egyetemen a bolygótan és a napfizika fogott meg. Hogy központi csillagunk, a Nap, amely meghatározza a mindennapi életünket, hogyan hat a Naprendszer bolygóira, azok mágneses terére, légkörére. Talán azért is, mert ez egy kicsit kézzelfoghatóbb, közelebb áll a hétköznapi életünkhöz.

Veronika egy egyszerű példán mutatja be, hogy hogyan. Civilizált világunk nagyban függ a modern technológiai rendszerektől. Műholdakat használunk a tájékozódáshoz, de még a banki átutalásokhoz is. Egy nagyobb napvihar megrongálhatja a műholdakat, módosítja a GPS-jelet, napokra leállhatnak a banki átutalások. Viszont ha előre lehet jelezni a napviharokat, a műholdak elektronikáját meg lehet védeni, kisebb kár keletkezik, és gyorsabban helyre lehet állítani a műholdas szolgáltatásokat.

– Jelenleg ionoszféra-kutatással foglalkozom. Azt vizsgálom, napkitörés hatására hogyan változik az ionoszféra elektrontartalma. A megfigyeléseink tapasztalatait beépítjük a légköri modelljeinkbe. Mivel a GPS-jelek az ionoszférán keresztül jutnak el a Földre, kutatásainkkal minimalizálni tudjuk a napkitörések során tapasztalt hibákat.

Na de kanyarodjunk vissza a tudós életúthoz. Veronika már egyetemistaként kapcsolatba került a soproni kutató­intézettel, Illés Erzsébet, Sátori Gabriella karolta fel. Nem véletlen, hogy hölgyek: a fizikusi pályán, ahol a nők aránya alacsony, sajátos szolidaritás alakul ki a kutató hölgyek között.

– A munkám legérdekesebb része, hogy rengeteg külföldi konferencián vehetek részt. Itt alkalmam van beszélgetni más kutatókkal, bemutatjuk az eredményeinket, kicseréljük az információinkat. Inspiráló élmény, ahogy egy nemzetközi csapat összeáll egy-egy kérdés megválaszolására, nem számít, hogy ki melyik országból jön. De hosszabb időszakokra is voltam külföldön. A doktori tanulmányaim elején fél évet töltöttem a római geofizikai intézet ionoszféra-kutató csoportjában. A legnagyobb szakmai sikeremnek tekintem, hogy 2016 őszén három hónapot tölthettem el Bostonban, ahol a világ egyik legjobb egyetemén, a Massachusetts Institute of Technology-ban épp a napkitörések ionoszférára gyakorolt hatását vizsgáltuk egy ottani professzor vezetésével. Erre az utazásra a Fulbright ösztöndíjjal kaptam lehetőséget, ami az amerikai külügyminisztérium legjelentősebb ösztöndíja.

Itt érdemes megjegyezni, hogy Veronika a középiskolában nem rajongott a nyelvtanulásért. Aztán belátta, hogy ha kutató akar lenni, ezt nem tudja megkerülni. Ma már remekül olvas, ír, levelez és tart előadásokat angolul.

És ha még nem oszlattunk volna el minden sztereotípiát: a vassurányi gyökerű kutatót szabad idejében nem a tudósok elefántcsonttornyában kell keresni.

– Nálunk a közösségépítés családi hagyomány. Extrovertált, társaságkedvelő ember vagyok. Sok művész, fotós, zenész van a baráti társaságomban. Énekelek a Fidelissima énekkarban, egy ideig vokáloztam egy blues country zenekarban, sokat bringázom, angol klubba járok.

Veronika kisfia, Berci januárban múlt féléves. Édesanyja nem tagadja, hogy a gyermekvállalás az ő pályáján „kockázatos” lépés.

– Okosan kell időzíteni – magyarázza. – Én már 36 éves vagyok. Egy kicsit vártam, azt éreztem, hogy el kell érnem a szakmai pályafutásomban egy bizonyos pontra, hogy nyugodt szívvel elmehessek szülni. Hogy azt érezzem, utána biztosan vissza tudok jönni, számítanak rám, fontos vagyok, lesz helyem. Aki úgy gondolja, hogy az egész életútját a kutatásban kívánja eltölteni, annak tudatosan kell terveznie és időzítenie a gyermekvállalást.

Barta Veronika végül minden gyermeket, fiatalt arra bátorít, hogy merjenek nagyot álmodni.

– Amikor 12-13 éves voltam, s azt mondtam, csillagász leszek, mindenki mosolygott. Ha az ember nagyon szeretne valamit, akkor ne adja fel csak azért, mert mások nem hisznek benne. Én elégedett vagyok, szeretem a munkámat. Szerencsésnek érzem magam, s most, hogy itt van a kisfiam, úgy érzem, teljes az életem.