Több mint negyven éve a kőszegiek szolgálatában

A kitüntetés postán érkezett március 15. előtt néhány nappal. Váratlanul érte a doktornőt, aki, miután kibontotta a megyeházáról kapott csomagot, bevallja, az volt az első gondolata, ugyanúgy más is kaphatta volna. – Nagyon örültem, persze, de számomra a munka természetes. Ahogy gyermekkoromban is magától értetődő volt a tanulás, az, hogy teljesíteni kell. Heten vagyunk testvérek: a nagycsaládban jó útravalót kaptunk a szüleinktől: megtanultunk egymásra figyelni, dolgozni és egymás boldogságának örülni – mondja.

A Győr-Moson-Sopron megyei Pásztoriból Győrbe, az akkori Kazinczy Ferenc Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskolába jelentkezett. Segítő szakmát keresett – érezte, hogy ez az útja. Az érettségi (1972) után egy évig segéd­ápolóként dolgozott a csornai kórház gyermekosztályán, és közben készült az orvosi egyetemi felvételijére. – Mindenkinek ajánlanám, hogy próbálja ki magát segédápolóként, ha az egészségügybe készül. Ott ugyanis eldőlhet, hogy alkalmas-e a pályára – mondja. 1973-tól 1979-ig a Pécsi Orvostudományi Egyetemen tanult, és már negyedéven a csecsemő- és gyermekgyógyászat felé kacsingatott. Szombathelyi, Markusovszky-kórházbeli gyakorlatain Cholnoky Péter gyermekgyógyász lénye, hatalmas tudása, embersége hagyott benne mély nyomot, és dr. Andits Miklósra is hálás szívvel emlékszik.

Az egyetem után a pápai kórház gyermekosztályára került. Vezető főorvosától, dr. Szélinger Tibortól emberileg, szakmailag is sokat profitált: a szülőkkel való kapcsolattartást, a beteg gyerekek szüleivel való bánásmódot például tőle leste el. Pápai évei alatt szakvizsgázott. 1985 őszén Cholnoky professzor hívására Kőszegre került egy megüresedett házi gyermekorvosi állásba.

– Hamar kiderült, hogy ez a nekem való feladat. Könnyen teremtek kapcsolatot, ami fontos, hogy a családoknak bizalmuk legyen felém, hiszen a gyermeket a hátterével együtt kell ismernem. Később családanyaként is ideális volt az állás a kötött rendelési időkkel, készenléti időkkel együtt. A nagyszülők nem éltek a közelben, a férjem pedagógus, később mentálhigiénikus lett egy szociális intézményben. Igyekeztem a lehető legtöbb időt a családra fordítani. Két fiunk született, András pedagógus, Márton film­tudomány mesterszakon végzett az ELTE-n, jelenleg egy amerikai multinál dolgozik. A munkájuk és zenekaruk is Budapestre köti őket – meséli.

Dr. Kiss Gabriella kitüntetéshez csatolt méltatásában szerepel az is: „Magas színvonalú gyógyító munkáján felül nagy empátiával tekint a családok szociális problémáira. Felismerve a családok nehézségeit, segít a nehéz sorsú gyermekeknek.” Ezzel kapcsolatban családi indíttatását említi, és hogy az emberségét minden bizonnyal a hite is megtartotta. Rosszul tűri, ha egy nehéz sorsú gyermeknek nélkülöznie kell. A hátrányokat nehéz ledolgozni, így aztán segít, ahol tud, és kiváló védőnő kollégái és az asszisztense is partnerek ebben. Mindenben számíthat rájuk, megbíznak egymásban. Ahogy dr. Ágoston Zsuzsannával is nagyon jó a kapcsolata: ketten látják el a gyermekháziorvosi szolgálatot Kőszegen és környékén, ha kell, egymást helyettesítve, 1000-1050 közötti bejelentkezett gyermekkel az egyes körzetekben.

Négy évtizedes gyógyító tevékenysége során sokat tett a gyerekek preventív gondozásáért is felvilágosító munkájával – ez is szerepel a laudációban. A doktornő kimondottan védőoltáspárti – fontosnak tartja, hogy ha védőoltással megelőzhető egy fertőző betegség, akkor a gyerekek kapják meg a vakcinát. – Ha lett volna lehetőségem, tettem volna még egy szakvizsgát, de a család javára billent a mérleg. A gyermekellátásban pedig még több időt fordítanék a prevencióra – mondja.

Hivatása szépségeiről így beszél: – Sok kisbaba szüleinek is én voltam a gyermekorvosa. Örömmel fogadom, ha újra hozzám jelentkeznek be. Nagy felelősség, hogy jó úton indítom-e a gyermeket, észreveszem-e, hogy tovább kell lépni egy egészségi probléma esetén. A kórházi orvosláshoz képest a házi gyermekorvosi munka sajátja, hogy kevés lehetőség van konzíliumot tartani, megbeszélni az eseteket. Igaz, ahogy teltek az évek, egyre biztosabban meg tudtam ítélni, mennyire sürgős egy-egy eset. Viszonylag kevés diagnosztikai lehetőségünk van, ebben is jó lenne fejlődni. Az viszont maga a gyönyörűség, hogy újszülött kortól 18 éves koráig látom felnőni a gyerekeket. Mintha a sajátjaimról gondoskodnék, legalább olyan lelkiismerettel gyakorlom a hivatásomat.