A portörléstől a kutyasétáltatásig - Pszichológus adott tippeket, hogyan vonjuk be a gyerekeket a családi munkába

Az önállóságra nevelést a lehető legkorábban meg kell kezdeni: minél előbb rászoktatni a gyermeket, hogy egyedül egyen, vetkőzzön-öltözzön, mosakodjon, segítsen az apró házimunkákban, mint a terítés, leszedés, törölgetés, söprés, borsófejtés. A feladatok életkorához és fejlettségi szintjéhez igazodjanak. A fokozatosság elvét szigorúan be kell tartani, erőltetni semmit nem szabad, hangsúlyozza a szakember. 

– Amire már képes a gyermek, azt engedjük meg neki, sőt, bízzuk rá, mert a sikeresen elvégzett feladat nyomán nő az önbizalma, pozitív énképe kezd kialakulni. Később, ha egy feladatot már rendszeresen és önállóan kell végeznie, a kötelességtudata és felelősségérzete is erősödik. A jól végzett munkáért kapjon dicséretet, de külön jutalomban ne részesítsük – mondja. Szerinte fontos, hogy a gyermek kiskorától megszokja, számítanak a munkájára. Kerülendő a feladatnélküliség, de a túl nehéz vagy túl sok munka szintén káros lehet, kudarcokhoz, szorongáshoz vezet és a családi kapcsolatokra is teherként nehezedhet. Ha a gyermek hibázik, segítsünk kijavítani a hibát, vagy bepótolni az elmulasztott feladatot. A kicsi gyermeket ne részesítsük kemény számonkérésben vagy elmarasztalásban az elmaradt vagy elhibázott munkavégzés miatt. A pszichológust arra kértük, fogalmazza meg, milyen pozitív hozadéka van annak, ha kis kortól önállóságra szoktatjuk a gyermekeket és feladatokat kapnak a házimunkában. 

– Az önállóságra szoktatást nem lehet elég korán elkezdeni. Olyan apróságokkal kezdődik, mint hogy hagyjuk a gyermeket egyedül elpakolni a játékait, és felnőttkorban csúcsosodik ki a saját család és otthon alapításával, az életcélt jelentő munka, hivatás megtalálásával. Ranschburg Jenő pszichológusnak van erre egy nagyon jó hasonlata. Szerinte, ahogy a hajós biztonsága a vízen attól függ, hogy mikor és mennyire húzza vagy ereszti meg a vitorla köteleit a vitorlázó, úgy a gyermek biztonságos és sikeres életvezetését is döntő mértékben befolyásolja, hogy a szülő mikor és milyen mértékben feszíti vagy lazítja meg a láthatatlan köteléket, ami a gyermekével összefűzi.

 Kíváncsiak voltunk arra is, hogy lehet-e, kell-e és ha igen, hogyan partnerré tenni a szülőtársat/nagyszülőket, akik azon az állásponton vannak: ráér még dolgozni a gyermek amikor felnő, addig hadd pihenjen. – Az adott kortól, hagyományoktól, kultúrától, a család szociális-gazdasági helyzetétől nagymértékben függ, hogy a feladatmegosztás miben nyilvánul meg. Érdemes konszenzusra jutni ennek a mikéntjében. A gyermekek feladatokba való bevonására nem munkaként kell tekinteni, hanem egy kincsre, amit útravalóul tudunk adni. 

Ehhez elengedhetetlen, hogy a gyermeknek legyen alkalma próbára tenni magát. Ha mindenben kiszolgáljuk, az rövid távon kényelmes neki, de hosszú távon biztosan nem teszi boldoggá. Ezért én azt tanácsolom, bátran vonják be a gyermeket aktívan a családi életbe. Bízzák meg olyan feladatokkal, amelyeket önállóan kell megoldania. Ne vállaljanak át tőle minden kellemetlen feladatot. A nehézségek során születik meg a sikerélmény. Végül tanácsot kértünk, mit tegyünk, ha állandó ellenállásba ütközünk a gyermek részéről.

 – Adjuk meg a kisgyermeknek a választás szabadságát, de határok között. Például ne arra buzdítsuk, hogy „Nagy vagy már, öltözz fel egyedül!”, hanem közelítsünk kérdéssel: „A két ruha közül melyiket szeretnéd felvenni?” Vagy ha szétdobálja a játékait: a „Pakolj már el, légy szíves!” helyett próbálkozzunk a „Melyik játékot szeretnéd elpakolni először?” kérdéssel. A döntését minden esetben fogadjuk el, ne kérdőjelezzük meg. Ha nem voltunk elég következetesek kis korától, vajon javíthatunk-e a helyzeten alsós/ felsős/középiskolás korában? – erre is rákérdeztünk Unger Erikánál. 

– Nem lehetetlen, de mint mondtam, a fokozatosság elvét be kell tartani. Minden szülő ismeri saját gyermeke erősségeit és hiányosságait. Gondolják át, mi az, amit még nem tud a gyermek – és gondoskodjanak arról, hogy megtanulja. Erőltetni nem szabad. Persze a tinédzserek felé már közeledhetnek a szülők konkrét kérésekkel. Ugyanakkor tudvalevő, hogy a legtöbb kamasz akkor végez el magától valamit, ha az közvetlenül érinti őt. Ne vegyük mindig természetesnek a segítséget, ne restelljünk kérni.