A régi kéz elporladt, az alkotás megmaradt - Több, mint 50 éve gyűjt Takács László plébános, megnéztük kiállítását a magyarszecsődi plébániaépületben - fotók

A magyarszecsődi római katolikus templom önmagában is egy csoda: gyakorlatilag az ismeretlenség homályából tűnt elő. Az Árpád-kori templomot a falusi téglaépítészet 13. századi emlékei közé sorolták és műemlékké nyilvánították, a részletező leírás és építéstörténetének megírása sokáig váratott magára. C. dr. Harrach Erzsébet műemléki felügyelő nagyszerű felfedezése – a déli kapu megtalálása – indította el a szakszerű tudományos kutatást és feldolgozást. Mindezekből kialakult a hiteles kép: a magyarszecsődi ,,kisded” templom a késő román provinciális templomépítészet remeke. A templom eredeti formáját idézi, sugárzik róla a harmónia, ha az ember rátekint – mondja elöljáróban Takács László. A templom szomszédságában van a plébániaépület, amelynek utolsó igazi gazdája Bárány László volt. 

Halála után az épületet más célra hasznosították. Májusban azonban új időszámítás kezdődött: kiállítást rendeztek be, Takács László több mint félezer darabos gyűjteményét tárták a nagyközönség elé. Előtte az egyházmegye belül tataroztatta az ingatlant a padlótól a mennyezetig, a külső felújítás még várat magára. – Egyházmegyei képtár, ezt a címet adtam a kiállításnak. Évtizedek óta gyűjtögetek, már tele volt a raktáram, helyet kellett keresnem a gyűjteménynek. Kiss László körmendi esperes javaslatára került az anyag Magyarszecsődre – teszi hozzá Takács László, aki Vas és Zala megye területéről szedte össze az óriási anyagot. Sok magánszemély is ajánlott fel szakrális tárgyú festményeket, tárgyakat, de a Szombathelyi Egyházmegye néhai rektora, Géfin Gyula jóvoltából is gyarapodott a gyűjtemény. – 1968-ban szenteltek pappá, akkor meglátogattam az idős rektor urat. Ő kivezetett a romkertbe, megsimogatta a köveket, a mozaikokat és azt mondta: „Amikor ezeket a köveket érintem, azoknak a mestereknek, művészeknek, rabszolgáknak a kezét érintem, akik ezeket ide hozták, és kifaragták. Azok a kezek már régen elporladtak, de itt van az alkotás.” 

Onnantól tudom, hogy meg kell becsülni mindent, amit elődeink készítették, akár mesterek, akár művészek, akár egyszerű munkásemberek voltak – mondja Takács László, aki elsőként a míves kánontáblákat mutatja a kiállításban. Ezeknek abban az időben volt nagy jelentőségük, amikor még latinul miséztek a papok. Ott voltak az oltáron, a legfontosabb miseszövegeket tartalmazták nagy betűkkel, hogy segítsék a papot a szertartás közben, amit akkoriban a hívőknek háttal tartottak. A legtöbb tárgynak külön története van, egy kis szobrocska Szűz Máriát ábrázolja királynőként, karján a kis Jézussal. Ezt Marosfalvi Antal szombathelyi festőművész őrizte sokáig. A Szombathely-Szőllős Jézus Szíve-templomból került hozzá a műtárgy, amely túlélte az 1944- es bombázást. Németh János akkori plébános épen vette fel a szobrot a romok alól a találat után. Egy Krisztus-fejet ábrázoló dombornyomott képet hasított fák között talált meg egy kislány, máshol lomtalanítás során útszélre hajított szakrális képet mentettek meg. 

– Tudom, hogy nem minden darab magas rendű művészi érték, de a célom az volt, hogy ne csak a kiemelkedő alkotásokat mentsem meg az utókornak, hanem mindent, hiszen valamikor ezek is az élet részei voltak. Van egy műtárgy, ami idevalósi, vagyis magyarszecsődi. Ez a Szent Sír a halott Jézussal, amely korábban a templomban volt. Kiállítottunk miniatúrákat is, például néhány centis kelyheket, gyertyatartókat, monstranciákat, ezek egykor gyerekeké voltak – meséli a plébános, aki a gyűjtőmunka mellett komoly kétkezi munkát is végzett. Segítői is voltak, Hegedüs József gondok volt az egyik. A kiállítás tematikus, öt szobában rendezte be az atya. A kettesben egy pici igazolványképen ott van ő is, néhai Szalay Géza huszonöt gasztonyi ministránsa közül az egyik. A tabló fölött a brutális kegyetlenséggel meggyilkolt Brenner János képe. Az eredeti a döbörhegyi templomban található. 

– Egyetlen egyszer találkoztam személyesen Brenner Jánossal. 1957 nyara volt, amikor ellátogatott a gasztonyi plébániára. Tizenkét éves voltam akkor, éppen a latinnal küzdöttem. Ő félretolta a könyvet. Alatta sakktábla volt, és jó kedvvel játszott egy partit velem. Később Isten akaratából utódja lettem a rábakethelyi plébánián, ahol 1970-től két éven át szolgáltam. Brenner János szobájában laktam, azokban a templomokban miséztem, azokon az utakon jártam, ahol ő – avat be a személyes történetbe Takács László, és közben megismétli: – A kéz rég elporladt, de az alkotás itt maradt.