A remény bennünk él

Advent második vasárnapján lobban fel a remény lángja. Reménykedés, bizakodás, milyen sokszor használjuk ezeket a kifejezéseket a mindennapokban. A vakhit és a teljes kétségbeesés a remény spektrumának két véglete, és amit talán kevesebben tudnak, hogy a félelem az ellentétpárja. S hogy ez miért olyan fontos? Azért, mert a félelem nem létezhet egyszerre a reménykedéssel. Fél-elem – ha rettegünk, akkor nem lehetünk teljesek. 

A reményben benne van a cselekvés, a választás, a tett. Amikor pontosan tudjuk, merre szeretnénk továbbmenni, látjuk a célunkat, és még ha távolinak, elérhetetlennek, megközelíthetetlennek is tűnik, de azért megyünk. Megyünk, mert ez az a döntés, aminek a meghozása kizárólag rajtunk áll. Amit senki nem tehet meg helyettünk. A remény lángja mutatja az utat még a legnagyobb sötétségben is. Még akkor is fel-felpislákol, amikor a kétségek őrlőmalmának vad zaján és a félelem mindent beterítő ködén kívül látszólag nincs más. Mert még ebben az elkeseredett lélekpusztaságban is meghallhatjuk a lényeget: bármikor lépkedhetünk tovább.