Tíz közös év

Február 14-én volt 23 éve, hogy a nagymamám túlságosan, fájóan korán angyalszárnyakra cserélte emberruháját. Mindössze tíz közös év adatott nekünk. Azóta negyed évszázad repült el. Én pedig még mindig emlékszem az illatára, a mosolyára, a szeretetére, a nevetésére, a főztjére és mindenre. Olykor felfoghatatlan, máskor elfogadhatatlan, hogy hogy élhettem már két és félszer annyit, mint amennyit együtt egyszerre taposhattuk a glóbuszunk talaját?! 

Tíz év, amiből megannyi esztendő homályba vész, mert még túl apró voltam ahhoz, hogy minden emlékmorzsát megemésszek és elraktározzak. Mostanában többször sétálunk azon a környéken, ahol Mama lakott. Ahogy a háztömbhöz közeledünk, óhatatlanul hevesebben ver a szívem. Szinte hallom a nevetésünket. Ahogy egyszer az utcán szanaszét gurult krumplikat hajtottuk közösen, vagy ahogy mama óvatosan, kis darabokra csipkedte és fújta nekem a piacon vásárolt lángost. Hiányzik, azóta is, de ma már főleg a hála önti el a szívemet, lelkemet, mossa át az elmémet. A hála, hogy egy ilyen csodálatos, számomra tökéletes embert, ha kevés időn át is, de ismerhettem, foghattam a kezét, figyelhettem az arcát, és magamba szívhattam minden kis mozzanatát, tanítását, útmutatását!