Hol tartott a szójaprogram 35 évvel ezelőtt? - 1988-ban ígéretesnek tűnt, hogy a termőterület kétszeresére nőtt

Az 1970-es és 80-as években négy, - a szójatermesztés meghonosítását, szélesebb körű elterjesztését óhajtó - nagy nekibuzdulás volt; a kezdeti termelői lendület azonban hamar lelohadt, egyebek mellett azért is, mert a vállalkozó agrár nagyüzemek rendszeresen ráfizettek e növény termesztésére. Ám 1988 egyfajta fordulópontot jelentett, amikor is életben maradt a termelési kedv: nem kis részben annak köszönhetően, hogy az üzemek minden megtermelt tonna szójabab után támogatást könyvelhettek el, és ez a központi segítség 1990-ig megmaradt. 

Alighanem az anyagi ösztönzésnek tudható be első helyen, hogy a hosszú-hosszú éveken át 20-25 ezer hektárt el nem hagyó termőterület hirtelen csaknem a kétszeresére emelkedett. Az összes termés pedig megközelítette már a 70 ezer tonnát. 

Megfelelő gondoskodás mellett jó átlagtermés 

A 35 évvel ezelőtti tapasztalatok szerint az 1987-es év eredményei bizonyították, hogy azokban a gazdaságokban hozott kiemelkedően jó eredményt ez a növény, ahol következetesen és szigorúan betartották a termesztésre vonatkozó szabályokat. Ugyanis a szója hatványozottan érzékenyebb volt a technológiai hibákra, a trehány, a nem időben elvégzett munkára, mint legfőbb „versenytársa", a kukorica. Számos üzem példája megmutatta azt is, hogy amennyiben a gondoskodás nem marad el, a gyengébb, 18-20 aranykoronás földeken is betakarítható 24-25 tonnás átlagtermés. Pedig azt is figyelembe kellett venni, hogy az 1987-es időjárás lényegében nem kedvezett e növénynek. 

Ellenzői is voltak a szójának 

A szójatermesztés meggyökeresítésének nem csak pártolói, de ellenzői is voltak 1988-ban. Ők akkoriban az igazuk alátámasztásaként azzal érveltek, hogy azért jobb szója helyett kukoricát a földbe vetni, mert a kukorica 3-4-szer akkora értékkel fizet. Ők annyi dollárért adták volna el a kukoricát, amennyiért be lehetett volna hozni a szükséges szójadarát. Ebben - az észszerűnek tűnő - gondolatmenetben csupán az volt a bökkenő, hogy Magyarország a rendszerváltás előtt ritkán exportált valutáért kukoricát. 

Nem volt hazai fajta 

A hazai szójatermesztéssel való kísérletezés nem állt le, még annak ellenére sem, hogy hiú ábránd volt a belátható időn belüli önellátóvá válás. Sokan bíztak a növénynemesítőkben, akiktől azt várták, hogy egyszer csak egy olyan fajtával rukkolnak elő, amely a hazai időjárási viszonyok között is képes biztonságosan nagy termést produkálni. A nyolcvanas évek végén a köztermesztésben lévő szójafélék az ország déli részén érezték csak igazán jól magukat. Lényegében ez volt az a vonal, amely a gazdaságos szójatermesztés gyakorlati határa volt. 

A feldolgozása még gyerekcipőben járt 

Problémát jelentett az is, hogy a szójabab nyersen semmit sem ért. A benne levő káros - antinutritív - anyagok miatt közvetlenül nem fogyaszthatta sem állat, sem ember. Ugyan már számtalan megoldás kínálkozott a veszélyes összetevők semlegesítésére; a közömbösítést egyebek mellett el lehetett érni főzéssel, gőzöléssel, pelyhesítéssel, pelletálással, mikrohullámos kezeléssel, extrudálással. A problémát súlyosbította, hogy a legnagyobb honi feldolgozó üzem, a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat éppen abban az évben kezdett nagyarányú rekonstrukcióba. Ami azt jelentette, hogy az addigi feldolgozó kapacitás - évi 30 ezer tonna – abban az évben a harmadával csökkent. Ám megérte a termesztőknek böjtölni, hiszen a munkálatok befejezése után, 1990-ben a teljesítmény a háromszorosára növekedett. 

Jugoszláv segítség 

Miközben a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat 35 évvel ezelőtt képtelen volt a hazai megtermelt alapanyag teljes mennyiségének feldolgozására, addig jött a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát mentőöve. A szójatermesztés akkori egyik legnagyobb hazai résztvevője érvényes kooperációs szerződést kötött egy jugoszláv céggel, amely évi 8-10 ezer tonna szója feldolgozását vállalta. 

Az 1988-as gazdasági számítások alapján egyértelműnek tűnt, hogy egy új, önálló szójafeldolgozó üzemet akkoriban még nem volt érdemes itthon építeni, mivel nem tudták volna kihasználni. Ellenben járható útnak - és szükséges megoldásnak - látszott, hogy a gazdaságokban megtermelt szója döntő részét helyben tegyék alkalmassá takarmányozási célra. Abban az időben már több cég is rendelkezett különböző, üzemeknek megfelelő szójakezelő eljárással, géppel. Ezek mindegyike ígéretesnek tűnt, de még egyiket sem lehetett kiforrott megoldásnak tekinteni.