Ki-be táncolni nem lehet, véghez kell vinni - Korbacsics Tiborral, a Béri Balogh Ádám Táncegyüttes vezetőjével beszélgettünk

Az úgynevezett öregiskolában jövünk össze beszélgetni, a körmendi Szent Erzsébet-plébániatemplom szomszédságában. A huszadik század elejétől fiúiskola volt itt, az épületet most az 55 éve működő Béri Balogh Ádám Táncegyüttes használja. Van itt próbaterem, jelmeztár, közösségi tér. Minden egyedi, barátságos, szeretetteljes. A falakon képek és tablók: májusfa-kitáncolások, minősítő versenyek, táborok, külföldi turnék megfakult és frissebb emlékei. Piros színű ülőalkalmatosságot választok, ő szemben velem egy szépen faragott székre ül. 

– Sokáig volt bennem egyfajta fék vagy gátlás, hogy magamról meséljek, mert egy idő után mindig az együttes történetét mondtam. De be kellett látnom: én és a Béri Balogh Ádám Táncegyüttes össze vagyunk gyógyulva, szimbiózisban élünk. Soha nem akartam, hogy esetleg úgy tűnjön, kisajátítom magamnak az együttest – kezd bele Korbacsics Tibor, aki tavaly márciusban volt hetvenéves, de idén ünnepel. Valahogy – leginkább a koronavírus miatt – elcsúszott a jubileum, de ez egyfelől szerencse is, hiszen a táncegyüttes idén 55 éves, így két ok is van az örömteli együttlétre. Viszáki gyökereit említi először, édesanyja volt odavalósi. 

Édesapja – ahogy a vezetéknév is jelzi – horvát felmenőkkel bírt, Horvátnádalján lakott, onnan járt el udvarolni Viszákra. – A hagyományba, a paraszti életbe születtem bele, az ocsúdó éveim Viszákon teltek. Hároméves koromig vissza tudok emlékezni a rönkhúzásoktól kezdve a húshagyókeddi maskurázásokig, de a disznótorok, a bálok is elevenen élnek bennem. Emlékszem, a kuglizó udvarán volt egy kis emelvény, rajta egy pergolás épület. Abban játszott a pankaszi cigányzenekar, körben a betonon meg ment a tánc. Mindennek megvolt a maga rendje, az például alapvetés volt, hogy a másik nótájába belekurjantani illetlenség. Az első osztály végét jártam, amikor elhagytuk Viszákot, mert a szüleim Horvátnádalján építkeztek – meséli. Egyedüli fiú, édesanyjának ugyanis nehéz szülése volt, majdnem ráment, így nem lett testvére. – Bizonyára ebből is fakadt az a fajta késztetés, belső reflex, hogy mindig húzott a banda, a közösség – teszi hozzá Tibor, akit mindenki inkább Csicsaként ismer. Egyik táncostársa, Sasvári László akasztotta rá ezt a nevet jó pár évtizeddel ezelőtt. 

– A körmendi főiskolán végeztem mezőgazdasági gépész szakon. Egyből el is helyezkedtem Vépen, a szakmunkásképzőben. Nagyszerű körülmények fogadtak, szolgálati lakás, világszínvonalúan felszerelt iskola. Hogy mégis hazajöttem, abban nagy szerepe volt Horváth Györgynek, a körmendi művelődési ház és a szombathelyi MMIK későbbi igazgatójának, aki gyakorlatilag második alapítója volt a körmendi táncegyüttesnek a főiskola 1978-as megszűnésekor. Antal László és Pintér Pál is fűzött, hogy jöjjek, mert szükség van rám. Talán látták bennem a kitartást, az állhatatosságot, ráadásul akkor én már nyolc éve tagja voltam a táncegyüttesnek, volt némi tapasztalatom. Emellett mindig is motoszkált bennem, hogy elmehetek én az országba bárhova karriert csinálni vagy éppenséggel könnyebb, biztonságosabb megélhetést kovácsolni magamnak és a családomnak, de honnan fogok én a szüleim sírjához hazajárni? Ez a gondolat húzott végül is haza, előbb egy második emeleti körmendi tömblakásba, majd egy horvátnádaljai családi házba, amit a szüleim házának szomszédságában építettünk fel a feleségemmel, Erikával – vagy ahogyan mindenki ismeri, Linával. Anyámnak, a viszáki lánynak megvolt a makacssága, a kitartása, ha úgy tetszik, keményfejűsége. Mindig azt mondogatta nekem: fiam, amibe belefogsz, azt a végibe viszed. Mindenhogyan ki kell tehát tartani, mert micsoda ember az, aki belefog valamibe, azután ki-be táncol, és nem csinálja végig. Belefogtam, csináltam, csinálom a mai napig a támogató hátországgal, ami nélkül erre esély sem lett volna. Linával az első táncom a Batthyánykastély dísztermében volt egy próbán, ahogy hozzám került és megfogtam, tudtam, hogy többé nem engedem el. 1977. november 26-án kötöttünk házasságot, havas eső esett. Korbacsics Tiborba beleivódott a hagyományos, falusi életvitel természetessége, ami később táncosként, néprajzzal foglalkozó emberként is hasznára vált, igazodási pontokat adott. Nem vágyott arra, hogy kutasson, hogy a falvakat járja, mert benne volt minden. A falusi emberek mondásai máig a fülében csengenek, használja is ezeket. 

Viszákon például az volt az emberek szavajárása kínáláskor: „Egyél-vegyél, nálunk a nemkö is megeszik egy kenyeret.” Csicsa pontosan emlékszik, mikor lépte át először a táncpróbaterem – pontosabban a főiskolai tornaterem – küszöbét. A 18. születésnapja után volt három nappal, 1970. március 20-án. Irulós-pirulós, gátlásos gyerek volt, abban reménykedett, hogy az utolsó sorban majd meglesz, valahogy elevickél. De idővel muszáj volt felnőni a feladathoz, táncot alkotni, megmutatkozni. 

– Ha valaki megismerkedik a Kárpát-medencei táncokkal, a rábaközi csárdástól a kalotaszegi csárdásig, akkor tudja, hogy a magyar nyelvi paletta a táncdialektusokban is ott van. Olyan sokszínűséget hordoz, amely páratlan a világban. A néptánc improvizatív jellegű, megvan a nyelvezete, megvan a figuracsomagja. A táncos ezt megfelelő szabályok szerint használja, beszéli, ha úgy tetszik. Gondoljunk csak a falusi szántó-vető emberre: ugyanazt táncolja, de a tánc sohasem egyforma. A tánc alakítja táncosát, annak gondolkodásmódját, fizikailag, szellemileg és érzelmileg is edzi az embert – teszi hozzá Csicsa, akinek közel áll a szívéhez a székelyföldi táncanyag, de a vasit is szereti, ezt Pesovár Ernő gyűjtötte, azért is különösen kedves számára. Korbacsics Tibornak nagy érdemei voltak abban, hogy Körmenden elindulhatott a néptáncoktatás intézményi keretek között. Jelenleg Nádasdon és Szentgotthárdon is vannak csoportjaik. 

Pontos statisztika nincs, de megközelítőleg kétezer táncosa lehetett a Béri Balogh Ádám Táncegyüttesnek és az alapfokú művészeti iskoláknak az elmúlt évtizedekben. Tibor három gyermeke, Gergő, Anna és Vera is beleszülettek a táncba, sőt mindegyikük párja, Agg Katalin, Soós László (Sóska) és Mesterházi Tamás (Mesti) is „szakmabeli”. – Hét unokám van, az ikerlányok Emma Ilka és Gréti Zorka, valamint Fanni Zsolna Gergő fiamnál, Anna lányomnál Panna, Zsombor és Barnabás. A fiúk már csapásolnak az apjukkal, tudják a ritmust, nem csoda, hiszen az édesanyjuk szíve alatt is ezt hallották. A kisebb lányom Verocska, nála egy kis fiúcska van, Mór. Nem vagyok elégedetlen sem a gyermekkorommal, sem a sorsommal. A munkát szépen, fokozatosan a gyerekek veszik át. Nem volt éles snitt, hogy na én mától abbahagyom. Biztos, hogy faluhelyen sem volt olyan soha, hogy kimondta apa a fiának: innentől aztán csak te fogod az eke szarvát. Az erőm elhagyhat, de a hitem soha – mondta egyszer a feleségem. 

Egyetértek. Az ungarescás Horváth János Gedi barátom szerint meg idealista vagyok, ebben is lehet valami. Értékmentés, értékteremtés – a két legfontosabb. Az élet maga. Ebben maradunk.