125 éve kezdték bevetni a viharágyúkat a jégkár ellen - A kőszegi szőlősgazdák haladtak a korral

A jégágyú feltalálása előtt számtalan megfigyelést végeztek az emberek a viharokat tanulmányozva. Arra jöttek rá, hogy a nagyobb csaták közelében rendszeresen megnövekedett a csapadékképződés esélye. Mára már megállapították a tudósok, hogy ennek a legfőbb oka a levegőbe kerülő nagy mennyiségű füst és por volt, amely természetes kondenzációs magként működött. Régebben viszont nem a levegő összetételének, hanem az ágyúk hangerejének tulajdonították a jelenséget. 

A viharágyús módszert egy osztrák szőlősgazda, Albert Stiger találta fel, 1896-ban. Stieger találmánya az égbolt felé irányuló inkább tölcsér, semmint ágyú formájú volt. Ez arra hivatott, hogy felerősítette az acetilén robbanás hangját, ami a 120 decibelt is meghaladta. A berendezése olyannyira népszerű lett, hogy nem csak Ausztriában, hanem Olaszországban, és csakhamar Magyarországon is keresni kezdték. A viharágyú robosztus mérete és fülsüketítő hangja hatásosnak tűnt a 20. század első felében is. Ám később a Meteorológiai Világszervezet (WMO) hivatalos állásfoglalásában tudományosan megalapozatlannak nevezte a viharágyuk alkalmazását. 

Ám a Stieger-féle viharágyúk mellett létezett egy másik módszer, a robbantásos módszer, amiben a lökéshullámokban vélték a megoldást. A hipotézis szerint a lökéshullámok által keltett légbuborékok alkalmasak voltak a jégszemek összezúzására. Ezek a lövedékek az Italrazzi-féle anti-jég rakéták néven váltak népszerűvé. Olaszország mellett számos európai országban használták, sőt még Kínában is.  

A kőszeg szőlősgazdák ezen módszerek megismerését követően többször is szorgalmazták, hogy a szőlőhegyeiket a gyakori jégverés ellen viharágyúkkal kellene védeni. Mint ahogy az 1900 áprilisában tartott bálházi gyűlésen is. A helyi újságban is tudósítottak a diskurzusról, ami szerint a kőszegi hegy-, mező- és kertbirtokosok elnöke felvázolta, hogy nem csak külföldön, hanem hazánk több vidékén is viharágyúkkal vették fel a jégverés elleni harcot. Ráadásul nagy sikereket értek el velük. A Vasmegyei Gazdasági Egyesülés által ajánlott Faragó és Emmerling féle viharágyúkat be is ajánlották, mint a leendő kőszegi ágyútelep berendezéseit.  

A kőszegi birtokosok a közgyűlés után a városi képviselőtestületnél is szorgalmazták az ágyúk beszerzését. A beszerzésükhöz a földadó pótlékot is felajánlották. A kérésüket nem hagyták figyelmen kívül: a városi tanács megbízásából Kőszegi József rendőrkapitány és Marton Károly városi képviselő vette fel a kapcsolatot a Farkas és Faragó céggel. Ugyanazon év augusztusában már arról tudósított a helyi lap, hogy úton vannak a kőszegi viharágyú kolosszusok, amelyeket megérkeztük után egyből fel is állítanak a kijelölt pontokon.  

A viharágyúkat 1900 augusztusa közepén már be is üzemeltek, amelyek kezelését így részletezte a Kőszeg és Vidéke: „…olyan egyszerű, hogy az (…) oktató próbalövésen még gyerekek is tudtak vele bánni.” Egy teljesen felszerelt ágyú ára 200 Korona volt. Akkoriban úgy tervezték, hogy a város határában 19 ilyen ágyút szerelnek fel: „A szőlőhegyeink megvédésére három rajvonal lesz felállítva: az első a Szabó-hegytől a Kálváriáig húzódó gerincen, a másik kettő raj kb. 500-500 méterrel lejjebb a völgy felé. A jelzőállomáson egy ember állandóan lakni fog, ki a felhőjárást és alakulását megfigyeli, a közelgő vihar esetén két lövéssel felhívja a többi telep alkalmazottait; hogy az állomásukra siessenek. A két jelzőlövést már akkor eszközli, mikor a vészterhes felhők a látóhatáron megjelennek. Általában percenként csak 1-1 lövést kell tenni, sőt gyengébb jellegű viharnál három percenként 2 lövés is elegendő." – cikkezett a helyi lap. 

Akkoriban a 250-300 lövést elegendőnek vélték a veszély elhárítására. A viharágyúk főfelügyelője Kirchknopf Mihály városi tűzoltó főparancsnok volt. 

1904 júliusában nagy hasznát vették a kőszegi ágyútelepnek, ugyanis a Stájer házak, Szent Vid és Cák község vonalában galambtojás nagyságú jég esett. Márpedig Kőszeget a viharágyúzás mentette meg a jégkártól. 

A viharágyúk használatának tekintetében 1909-ben volt a soron következő fejlemény. Megdrágult a puskapor, ugyanis egy miniszteri rendelet szerint már nem lehetett azt kapni kedvezményes áron. Sőt, 1912-ben az illetékes minisztérium kimondta, hogy a költségvetésből a viharágyúzás költségeit törölni kell, mert szakértők véleménye szerint hatása a jégeső ellen valószínűtlen. 

A kőszegi szőlő-és gyümölcsbirtokosok azonban nem adták fel, a viharágyúzás megszervezésére hegyközséget alakítottak. Igaz, támogatás híján szélmalomharccá vált a küzdelmük, ugyanis 1920 májusában 15 percig tartó jégeső hullott a térségre. Azaz megérezték azoknak a viharágyúknak a hiányát, amelyeket az első világháború idején többek között fémgyűjtés miatt is leszereltek. 

1931. augusztus 20-án volt az egyik legdrasztikusabb jégverés Kőszegen. Szent István nap délutánján 2 óra körül erős morajlás hallatszott a városban, ami egyre csak erősödött. Majd szűk fél óra múlva elkezdett hullani az égből a jég, ami jó 10 percig tartott, ráadásul eső nélkül. A jégszemek mérete meghaladta egy kisebb tyúktojás méretét. A kár jelentős volt. Minden ablak, pala- és tetőcserép betört. A házak falán is nyomot hagyott a jégeső: nem csak a vakolatok látták kárát, hanem még az ablakokat elválasztó fakereteket is kiszakadtak a helyükről. 

A fákon sem maradt levél, a gyümölcsfákon pedig egyetlen gyümölcs sem. A kőszegi szőlőben a tőkék is elég csúfos képet mutattak. Kőszeg fő terén ekkor volt egy árus, aki görögdinnyét árusított, a portékájából egyetlen ép dinnye sem maradt, valamennyit meglékelte a jég. Azok az emberek, akik pedig a földeken dolgoztak és nem tudtak idejében fedezéket találni, súlyos sérüléseket szenvedtek. Az 1931-es jégverés nyomait még évek múlva is látni lehetett sok házon. Azok az idősebb emberek, akik még emlékeztek a viharágyúkra, gyakran szóba hozták: a viharágyúkkal nem okozott volna olyan nagy kárt az azévi jég.