Mit adunk magunknak ajándékba?

A december sokaknak az ajándékozásról, a meglepetések kifundálásáról, azok megvalósításáról szól. A listákon szaporodnak a nevek, a hozzájuk fűzött megjegyzések, aztán elkezdődik a kipipálgatás, végül eljön a nap, az átadásé, és remélhetőleg a közösen megélt örömé. De vajon mi mit adunk saját magunknak, s nemcsak a szeretet ünnepének hevében? Benső gyermeki énünk még akkor is várja, vágyja a törődést, ha már ősz szakállas aggastyánok vagyunk. Mert ez a gyermek nem öregszik, a tisztasága nem változik, s tulajdonképpen egyetlen dolgot remél igazán: odafordulást. De nem mástól, hanem a felnőtt énjétől, azaz saját magától. Ennek a gyermeknek mindent megadhatunk. Azt is, amit meglehet, nem kapott meg akkor, amikor ténylegesen, időben a gyermekkorát élte. Végre gondoskodhatunk magunkról, végre megölelhetjük ezt a kis gyermeket, és igen, végre megajándékozhatjuk magunkat. Meglehet, épp valami olyasmivel, amiről rengeteget álmodoztunk gyerkőcként, de amit végül soha nem kaptunk meg. Miért ne adhatnánk most oda saját magunknak? Mikor, ha nem most? Végre a múlt sötét felhőit is felülírhatnánk egyetlen, magunk felé tett lépéssel! Egy régóta áhított öleléssel.