Buszbaleset: súlyos sérülésekkel, de túlélte a deutschlandsbergi tragédiát Kiss András, aki 16 éves volt akkor

A fiatalember idén is – mint mindig - részt vett a kőszegi megemlékezésen, a Jurisich Miklós Gimnázium udvarán kialakított emlékkőnél.

• Milyen érzések voltak benned most a 25. évfordulón? Mire gondoltál a megemlékezés közben?
• Minden évben eszembe jut, ami volt, ahogy síeltünk, ahogy a baleset történt. Kavarognak a gondolatok, az érzések ilyenkor.
• Mindig újra feltépődnek a sebek?
• Fájó, de jó visszaemlékezni azokra, akik ott meghaltak. Ez egy kettősség. Igen, feltépődnek a sebek, de jó, hogy az elhunytak nem vesznek a feledés homályába, hanem méltó módon megemlékezünk róluk. Másrészt a balesetnek a tanulsága is fontos, hiszen technikai hiba miatt történt – elromlott a fék -, szigorúbb ellenőrzések vannak azóta a buszok felkészítésénél. 
• Hogy kerültél akkor abba a síelő társaságba?
• Szombathelyen jártam középiskolába, szeretett volna az iskolánk szervezni egy buszt síeléshez, de az valamiért meghiúsult. A kőszegi csoportban viszont létszámhiány keletkezett betegség miatt, felszabadult egy hely, arra tudtam jelentkezni. Végül is egy véletlen során kerültem oda.
• Milyen volt a síeléssel töltött idő Ausztriában?
• Mindjárt az első nap történt a baleset. Első alkalommal síeltem, tanulni mentem. Reggel korán indultunk Kőszegről, együtt utaztunk a buszon, közben megálltunk, beszélgettünk, de nem ismertem közelről a csoport tagjait, voltak Kőszegről, Szombathelyről, máshonnan is. Kiértünk az ausztriai szállásra, letettük a csomagjainkat, és egyszerre mentünk is a pályára. Ott oktatás kezdődött, én akkor vettem először sílécet a lábamra. Négy óra körül zártak a pályák, visszamentünk a buszhoz, mindenki kipakolt, betettük a léceket, elfoglaltuk a helyünket, és mentünk vissza a szállásra, akkor történt a tragikus baleset. 
• Mire emlékszel?
• A balesetnek csak egy részére emlékszem. Sokan pihentek, nézegettek, én is néztem a hegyi tájakat, ébren voltam. A busz már jó ideje ment, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a busz elkezd gyorsulni, felbőgött a motorja, mint amikor előzésre készül egy jármű. A furcsa az volt, hogy egy derékszögű kanyart viszonylag nagy sebességgel vett már be a busz. Ekkor tűnt fel, hogy bőg a motor és hangosan megyünk, neki is állt a busz előzni két előttünk haladó autót. Furcsa volt, hogy ekkora sebességgel megyünk a hegyi lejtőn – szerpentineken mentünk -, előzünk úgy, hogy már látszott a következő derékszögű kanyar. Felálltam a székemről, csodálkoztam, elkezdtem visszaülni, és akkor egy zökkenés történt – ahhoz tudnám hasonlítani, mikor egy autó az útpadkára ráhajt, onnantól nem emlékszem tisztán, egybefüggően a dolgokra. 
• Kirepültél a buszból az üvegen át?
• A rendőri és a mentési információk szerint igen, de én nem emlékszem rá. Gyakorlatilag ez volt a szerencsém, hogy ilyen sérülésekkel túléltem. Gondolom, hogy ahogy felálltam, hogy megnézzem, hogy mi is ez a manőver, ez az előzés, és megmaradt bennem ez a zökkenés, valószínűleg akkor tértünk le az útról, mert a busz nem tudta megtartani a kanyar ívét, és elkezdett gördülni a tengelye körül, és akkor én kieshettem az ablakon az álló pozícióból, amiben voltam. Ebből töréseket, zúzódásokat szenvedtem, a szemem fölött is felszakadt a bőr L alakban, szerencsére nem a szemem bánta. Nem derült ki, hogy az üveg vágta-e fel vagy síbakancs, vagy kő. Az üveg a nyakamnál vágott egyet rajtam az ütőértől nem messze. 

Eltört a jobb combcsontom, műteni kellett, fémrudat tettek bele, ami 1,5-2 évig volt benne, amíg össze nem forrt, meg nem gyógyult. A bokám is eltörött, azt is műtötték, csavart tettek bele. Két gerinccsigolyámban is volt csavar, mert zúzódtak, tekeredtek, a folyadékszint lecsökkent bennük, gerincsérvet könnyebben kaphat ilyenkor valaki; mondták, hogy az emelésekkel vigyázni kell. A fejem jobb oldalát úgy beütöttem az esés során, földet éréskor, hogy az érző idegek annyira megsérültek, hogy 2-3 évig nem nagyon éreztem azon a területen semmit. Hajmosáskor, ha túl forró volt a víz, ott nem éreztem, csak sokkal lejjebb vagy a fejem másik féltekéjén. De 2-3 év elteltével helyreálltak ezek az érzőidegek, ma már szinte nincs is különbség a két oldal között. Az arcomat is végigzúztam.

• Mesélj arról, mert sokan nem tudják, hogy balesetnél a súlyos sérülések se fájnak akkor hirtelen, akkora sokk éri a szervezetet, hogy az agya leblokkolódik – így védi az embert. Te hogy élted át?
• A baleset utáni órákról csak pillanatképeim vannak. Emlékszem, hogy mentők odaléptek hozzám, és a kezem-lábam tapogatták, a következő az, hogy a mentőautóban odanyúlok a szemem fölé, ahol felhasadt és vérzett, próbáltam kézzel kitapogatni, és nem fájt. Rám szóltak, hogy ne nyúljak oda, nyilván nem volt tiszta a kezem, és csodálkoztam magamban, hogy nem fáj. Az ütés is sokkolt. A hirtelen felfoghatatlan dolgok okoznak ilyet, kikapcsolják az érzőidegeket, hogy jobban el tudja viselni a szervezet a körülményeket. A következő képem pedig a kórházban volt.
• Ott tértél magadhoz, a kórházban?
• Azt mondják, hogy végig kommunikáltam, de nem emlékszem erre. Valószínűleg szintén a sokk hatására nem is fogja fel ezt sem az agy, a memóriában nem raktározódik az egész, csak egy-egy pillanat. Azt tudtam, hogy el van törve a lábam, és meg kell műteni. Mondtam, hogy elég lesz begipszelni, nem feltétlenül akartam műtétet, de az orvosok ezzel nem értettek egyet, és mondták, hogy megműtik inkább. A következő olyan emlékkép, hogy mintha a szüleim is jártak volna a kórházi ágyamnál a műtétet követően. Ők viszonylag későn tudták meg, hogy mi történt velem. Nem voltam ebben sem biztos. Reggel, amikor felébredtem, abban sem voltam biztos, hogy hogyan kerültem a kórházba. Volt egy olyan gondolatom, hogy hátha leestem a lépcsőről a szálláshelyen, bevertem a fejem, kómába kerültem, és akár napok, hetek, vagy ki tudja, mennyi idő eltelt. Nem tudtam pontosan, hogy mi van velem, noha végig észnél voltam, és a rendőrök szerint el is meséltem, hogy mi történt velem. A nővérek mondták, hogy buszbaleset volt, a szomszéd ágyon fekvő srác anyukája mutatta meg az újságot, amiben ott volt a kép, hogy a busz szinte a felismerhetetlenségig össze volt törve. Csak a busz színeit ismertem fel. Álomszerűnek tűnt minden, és nem tudtam visszaemlékezni. Azóta sem többre. 
• Kitől tudtál tájékozódni?
• A protokoll úgy volt, hogy ha valamit megkérdezek, arra válaszolnak. Nem hazudtak, de nem ült mellém senki, aki végigmesélte volna az eseményeket. Másoknál is ugyanígy jártak el. 
• Ez szándékos, hogy fokozatosan adagolják, hogy ne legyen túlzottan traumatikus hallani?
• Úgy emlékszem, hogy ezt mondták, igen, hogy ez így egy picit kíméletesebb. Lassanként talán nem annyira megterhelő. Amire kíváncsi valaki, azt úgyis megkérdezi. Bennem is apránként állt össze, hogy mi történt.
• Mennyi idő telt el, mire kiderült számodra, hogy mi történt pontosan?
• Hogy ez egy nagy buszbaleset volt, és meghaltak, azt tudtam. De nem mondta meg senki, hogy hányan haltak meg. Azt sem tudtam, hogy ki élte túl, ki nem. Rá kellett kérdeznem emberekre név szerint, hogy megmondják, kivel mi van, melyik kórházban van. Akire nem kérdeztem rá, azt nem mondták. 
• Te melyik kórházban voltál?
• Grazban voltam a baleseti kórházban egy hétig. Utána hoztak át egy betegtársammal együtt Szombathelyre mentővel, ahol egy hónapig voltam.  Akkor engedtek ki mindenkit Ausztriában a kórházból, mikor stabil, szállítható állapotban volt. A jobb lábamon combcsonttörés volt, a bal lábamon bokatörés, sokáig nem is tudtam felkelni. A sok fekvés után először házhoz jött a gyógytornászhoz, később eljártam Bükre rehabilitációra, mikor fel tudtam kelni. Eleinte csak a folyosónkon mentem végig, akkor le kellett ülnöm. Onnan visszamentem az ágyamig. Így kezdtem újra megerősíteni magamat. Abban a félévben nem is tudtam iskolába járni.
• Évet halasztottál? Újra kellett kezdeni azt az osztályt?
• Másodéves voltam. Nem kellett újrakezdenem, mert az osztálytársaim mindig hozták az anyagot, jegyzeteltem, lemásoltam a füzeteiket, megtanultam unalmamban, osztályelső lettem abban az évben. Év végén voltak dolgozatok, azokba már bekapcsolódtam. Sokáig sántikáltam. Június-júliusra állt vissza január 24-től a kondícióm. A testnevelés alól adtak felmentést, egy évet nem jártam, hogy ne legyen kockázat a lábamban lévő fémrúd miatt, nehogy elmozduljon. 
• Síelsz?
• Showboardra álltam, ha nem is busszal, de személyautóval a környékbeli hegyekre ki szoktunk menni. Azzal a társasággal – nem teljesen ugyanazzal a társasággal -, de szerveztek még síutakat.
• Voltak köztük, akik szintén a baleset túlélői voltak?
• Igen, igen, de autóval ment mindenki. Sportolni tudok, nincs maradandó károsodásom. Egy pici buszfóbiám maradt, de amikor Pécsre jártam egyetemre, busszal jártam minden héten - villamosmérnök lettem végül, és közgazdász -, az nem zavart, ahogy a Kőszeg-Szombathely helyközi járaton utazni sem gond. De ha kirándulásra kerül sor, valahova messzebbre kellene menni busszal, mindig előjön egy hátsó gondolat, hogy milyen lesz az a busz. Volt egy olyan kirándulás a balesetet követően, amit a baleset helyszínéhez közel álló házak egyikében lakó úr szervezett. Horvátországban voltak lakókocsijai, és meghívott minket kempingezni, hogy ha elmennénk oda busszal, a rossz buszos élményt egy pozitív utazással felülírnánk. 
• Hányan mentetek el abból a társaságból, akik rajta voltak a deutschlandbergi buszon?
• Nem tudom, pontosan, körülbelül tizenöten, maximum húszan, ahogy emlékszem, és hozzátartozók is jöttek. Utána még néhány alkalommal voltam busszal kirándulni, de azóta nem. 
• Hogy éreztétek magatokat a horvátországi kiránduláson? Hogy sikerült?
• Szóba került a baleset, de nem sokat beszélgettünk azokról az emlékekről. Ez egy „másik buszra” szállás volt, amit pszichológiailag meg kellett tenni. De az az élmény sosem múlik el teljesen. Ha beülök valaki mellé személyautóba, akkor is van mindig egy ilyen mellékes gondolatmenetem, hogy vajon hogy vezet… Próbálok ezeknél nem leragadni, mert felfogom, hogy ezek a gondolatok valószínűleg túlreagálásai a helyzetnek.
• Mennyit vezetsz? Szükséges a munkádhoz, hogy autózzál?
• Vállalkozó vagyok, nagyon sokat vezetek, az átlagosnál többet. Otthonosan érzem magam az autópályákon, a nagyvárosokban vagy akár hegyvidéken is. Bízom magamban. Annyit vállalok, amennyit kontrollálni tudok, nem feszegetem a tudásom határait. 
• Ha 25 év után visszagondolsz oda: szerencsének tartod-e, hogy életben maradtál vagy a Jóisten ajándékának? Van-e benned ilyen, hogy az égiek, az angyalok, az őrangyalod megmentett téged?
• Aki egy ilyen balesetet túlél, mindenkinek megfordul a fejében, hogy ez akár úgy is végződhetett volna, hogy nem élem túl. Hívő ember vagyok, azt gondolom, hogy ez egy isteni csoda, hogy az esetemben így alakult. Hálás vagyok érte. A hétköznapoknak a rutinszerű eseményei nem rajtunk múlnak. Mi szállunk föl a buszra, de onnantól kezdve a sofőr vezet, nem rajtunk múlik. Nem lehet kizárni a kockázatot. Ki vagyunk szolgáltatva az adott helyzetnek. Ha túl tud élni valaki egy balesetet, próbál keresni magában valami magyarázatot, hogy miért. Nem feltétlenül azért, mert én ügyes vagyok, vagy azért mert valamit jól csináltam. Hanem azért, mert nem rajtunk múlik. Nem mi döntjük el. Ha Isten úgy szánja, hogy éljünk még, élünk – valószínűleg ezen múlik. Az embernek még jobban megerősödik a hite egy ilyen esemény után. A miértekre, hogyanokra - emberek vagyunk - nem tudunk válaszolni.