Egyfecske - Ki mit vetít ránk?

Sokat töprengek azon, vajon miért annyira megnyugtató a természet közelsége. Miért érzek késztetést arra, hogy megöleljem a fákat, vagy leheveredjek a fűbe, belehemperegjek az avarba? Miért varázsolnak el a madarak az énekükkel, a csendes, alázatos jelenlétükkel? Úgy általában miért szeretek kint lenni, süttetni magam a napon, vagy esővel áztatni az arcomat? Aztán nemrég megérkezett hozzám az a magyarázat, ami nekem nagyon igaz. A világban mindenki alkot rólunk valamilyen véleményt. Teljesen mindegy, hogy az pozitív vagy negatív ítélet-e. A lényeg, hogy érzékeljük ezeket az úgynevezett kivetítéseket. Még ha nem is tudatosan. Míg a természetnek ezzel szemben az égvilágon semmiféle vélekedése nincsen rólunk. Akkor sem ítél meg minket, ha csak átszaladunk rajta, és akkor sem, ha minden percünket a társaságában töltjük. Az állatokról ugyanez elmondható. Reagálnak ránk ösztönszerűen, ugyanakkor nem alkotnak rólunk ilyen-olyan módon becsomagolt kritikát. A természetben konkrétan megkönnyebbülhetünk, mert önmagunk lehetünk, függetlenül attól, kik is vagyunk valójában, s nincs, aki a lényünk valódiságáért ítélne a fejünk felett.