Kádár Annamária: Óriási erőforrás egy gyermek életében, ha ismeri az életmeséjét, a saját történetét

Az érzelmi intelligencia e két faktorának fejlesztése hosszú utazást jelent, mutatott rá a szakember. Előadásában arra válaszolt, mit tehetünk bele szülőként, pedagógusként egy pubertáskorú gyermek tarisznyájába, amit mint egy mesehős magával vihet.

Elsőként egy amerikai kutatás eredményeit emelte ki, amelyben kisiskolás gyermekek válaszoltak a következőkre: Tudod-e, hol ismerkedtek meg a szüleid? Hova járt a nagyapád iskolába? Mi szerint választották ki a keresztnevedet? – csupa olyan kérdésre, amelyekre akkor tudhatták a feleletet, ha ez egyszer vagy többször elhangzott a családban. A pszichológusok arra az összefüggésre bukkantak, hogy a gyermekeknek, akik többet tudtak saját családjuk történetéről, jóval magasabb az önbecsülésük, az érzelmi intelligenciájuk és a rugalmas alkalmazkodóképességük (reziliencia) is. A kutatók szerint a folyamat mélyén az „intergenerációs én” áll: akinek történeteket mesélnek a dédszüleiről, nagyszüleiről, a felmenőiről, azokban megteremtődik, hogy nem csak egyedül vannak a nagyvilágban: ott van mögöttük egy történet, egy életmese, amelyet a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik végigjártak.

Nem mindegy, hogyan meséljük a történetet

A szülők, pedagógusok figyelmét felhívta: nem mindegy, hogyan mesélik el ezt a történetet. Három típusú narratíva lehetséges. Az egyik az emelkedő, egy negatív pontból jut el a pozitívba. Példát is hozott: „Szegények voltunk, mint a templom egere, de egy nap nyertünk a lottón./ Nálunk soha egy hangos szó sem hangzott el.” Amikor egy serdülő ilyet hall, azt gondolhatja: túl szép, hogy igaz legyen.

A másik az ereszkedő, amikor a pozitívból a negatív felé halad a történet, ez sem ideális. Például: „Megvolt mindenünk, de nagyanyád elkártyázta a vagyont.” – egy egész életúton keresztül kifogásként tud szolgálni. Mindig van egy bűnbak.

A harmadik a váltakozó/ úgynevezett oszcilláló narratíva az igazán támogató. Ez hasonló a népmesék modelljéhez: történnek rossz dolgok, de utána mindig valami jó is. Példaként: „Leégett a ház, de újra felépítettük./Volt egy probléma, de megoldottuk.” Az ilyen életmesékből nincsenek kihúzva a konfliktusok, a nehézségek, a tévutak, de ezek megoldási módjai sem. Az ilyen típusú történetek a nehéz helyzetekben útmutatóként szolgálnak, hangsúlyozta. Fontos tehát, hogy a negatív eseményeket is mesélhetővé tegyük, mondta.

A kalandok, a csínytevések, a szerelmi csalódások is az élet részei

Sokat ad az önbecsüléshez, ha a gyermekünknek hozzátesszük: ebben a családban nincs olyan történet, amit ne lehetne elmondani. Nincs olyan, amivel kikerülhetne a családi történetből. Meséljünk nyugodtan a család fekete bárányairól, a próbatételekről, a nehézségekről, amiket feldolgoztunk. A kalandok, a csínytevések, a szerelmi csalódások is az élet részei. Meséljük vissza a kisgyermeknek a napját és később, hogy mi minden történt vele kisgyermekkorában: mikor gondoltunk rá először, hogyan választottuk ki a nevét, fájt-e neki az első oltás és így tovább. Pluszelemeket is építhetünk bele a környezetünkből, viszonyulásmódunkból és a világ történéseiből. Ezáltal épül fel a gyermek személyes élettörténete is. Sosem késő elkezdeni, és akár emlékbe, ajándékként odaadni egy vagy több fotóalbumot emlékezetes képekkel, hozzájuk kapcsolódó, kézírással írt történetekkel, mondta Kádár Annamária. S hozzáfűzte: lehet, hogy csak később fogja megérteni a gyermek, mekkora védőhálót jelent ez a számára.

Szociális stílusok: promoter, elemző, kontrolláló és fenntartó

Az előadás második részében azt vizsgálta, hogy a különböző kommunikációs tipológiák hogyan határolják be a fejlesztés korlátait. Hangsúlyozta azonban, hogy a rugalmas alkalmazkodóképesség fejlesztésének is vannak határai, korlátai. Ne legyenek irracionális elvárásaink se szülőként, se pedagógusként, ha egy adott típusú gyermekkel találkozunk, javasolta a jelen lévőknek. David Merrill és Roger Reid amerikai szervezetpszichológusokat idézte, akik szociális stílusoknak nevezett személyiségmodellt írtak le, aminek az alapját a megfigyelhető viselkedésjegyek képezik.  A pszichológusok négy szociális stílust írtak le: elemző, fenntartó, promováló és kontroller stílusokat. E négy különböző típust vázolta fel.

A promoterek, azaz népszerűsítők erőssége a kezdeményezőkészség, kivágják a rezet minden helyzetben, jól beszélnek, be akarják habzsolni az egész világot. Nagy egóval rendelkeznek, általában vidámak, harsányak. Gyermekként nagyon kíváncsiak, talpraesettek, hamar beszoknak a közösségbe. Ők a legkevésbé szabálykövetők. A rend és a rendszer területén vannak problémáik. Szeretnek kilépni a komfortzónájukból. A monotonitástűrésük alacsony. „Mágikus” az időszemléletük, gyakran késnek. Prepubertás korban (akár 3-4. osztálytól) kikezdik a szülő tekintélyét. Számukra nagy nehézség megélni az érzelmi hullámvasutat, jegyezte meg.

A promoter ellentéte az elemző (analyzer) típus, akinek a jelszava: rend, csend, fegyelem. Neki mindig minden a helyén kell, hogy legyen. Ők azok, akik időben ott vannak mindenhol, fel vannak készülve mindenre. Egy elemző gyerek nem szeret szerepelni, hallgatag, nehezebben fejezi ki az érzelmeit és nyílik meg, gyakran szorong, mert tökéletessé akar válni és az elvárásoknak megfelelni. Sok időre van szüksége, amíg komfortosan érzi magát egy szituációban, nem akar újdonságokat. Általában az ilyen gyerekek szoknak be legnehezebben az oviba, ők a „lassan felmelegedő” típusok. Szóbeli feleletben soha nem nyújtanak olyan teljesítményt, mint írásban, de írásban is lassúbbak. Az elemzők számára nehéz az alkalmazkodás. Szülőként hiba azt gondolni, hogy egy elemző gyerek akkor lesz reziliens, ha előretoljuk, hogy menjen, ismerkedjen, találja fel magát – hangsúlyozta Kádár Annamária.

A kontrolláló (controller) típussal kapcsolatban iskolai példát hozott: az ilyen gyermek hajlamos akár előre tanulni a tankönyvből, hogy kérdést tegyen fel a tanárnak. Általában azzal válik népszerűtlenné egy társaságban, hogy nagyon nyersen megmond dolgokat: ami a szívén, az a száján, és ez már gyermekkorában is így van. Ő az, aki „beszól” akár egy családi ebéden is. Tud bosszúálló is lenni és erős jogvédő is, ha elköteleződik valami, valaki iránt. Számára nincsenek akadályok, ennek viszont gyakran a kapcsolatai látják kárát. A reziliencia szempontjából akkor tud jól teljesíteni, ha akar rugalmasan alkalmazkodni.

A fenntartó (supporter) típus „igazi Teréz anya”, aki mindent és mindenkit meg akar menteni, folyamatosan odafigyel másokra. Ő az, aki mindig összegyűjti, megvendégeli a családot. Nagyon nehezen mond nemet, ezért könnyű őt kihasználni. Gyermekként ő az, aki súg az órán, aggódik, folyamatosan segít, dicséri a pedagógust. Mindig a többiekhez alkalmazkodik, soha nem magát helyezi előtérbe. Fejlődési feladata, hogy határokat, kereteket határozzon meg, mondta.

Végül arra is felhívta a figyelmet, hogy senki sem „tiszta típus”, és hogy szülőként fontos látnunk azt is, hogy senkit sem lehet átnevelni. A nevelésnek sokkal inkább a ráhangolódásról kell szólnia. A rugalmas alkalmazkodóképességre is érvényesnek mondta Paul Watzlawick osztrák-amerikai családterapeuta, pszichológus gondolatát: „Velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben – és ez így van rendben.”