Halomra gyilkoljuk egymást, és akkor jöhet a néma csönd

A pótszékes telt ház szólhat például a Szkéné hírének, a jobbnál jobb színészeknek, szólhat a Kutyaharapás szerzőjének, Székely Csabának (a centenáriumi Weöres-drámapályázat nyertesének, avagy a Vitéz Mihály szülőatyjának); de szólhat akár a szintén szkénés I. Erzsébet-előadásnak is, amellyel már korábban találkozhatott a szombathelyi színház közönsége. Azt még a Márkus Emília Teremben játszották, most meg majdnem szétfeszítették a nagyterem határait. Mindkét előadás rendezője Szikszai Rémusz, aki játékosként szintén föltűnik a színen.

Különben tényleg olyan ez az egész, mint anno William Shakespeare korában lehetett a színház. Vérbő, színes, szagos, szókimondó, az aktuális világgal szoros kapcsolatot tartó, senkit és semmit nem kímélő; a képzeletnek végtelen teret fölkínáló. Ja, és csak férfiakkal a színpadon. Illetve nem. Ha az I. Erzsébet-előadásban a titokzatos táncosnő képviseli a női lényeget, akkor itt a kizárólag a tévéképernyőn föltűnő Pálmai Anna csinál főszerepet a Halálangyal, vagyis a Dead Line Airlines légikísérője borzongató jelenéseiből, amelyek egyébként az idősíkváltásokat (filmes flashback) jelző sorvezetőként, vagy éppen elidegenítő effektként is értelmezhetők.

„Egy kockázatos bankrablás és egy kockázatos rendőri akció. Egy gengszter, aki fiaként szereti a beépített rendőrt és egy gengszterfőnök, aki elnyomja a fiát. Egy világ, ahol mindenki mindenkit lenéz, mindenkit szid és mindenki mindenkivel szövetkezik. Aztán mindenki rajtaveszt. Egy film, amit mindenki látott, de senki sem tanult belőle. Apropó, ti láttátok a Saul fiát?” Ez az ajánló. Aki látta a sztori alapjául szolgáló Kutyaszorítóban című Tarantino-mozit, elbíbelődhet a film meg a színházi változat összehasonlításával. Ennél valószínűleg még izgalmasabb, hogy miképpen válik – ha válik – jelenkori életünk, vagy inkább történelmileg determinált működésünk (működésképtelenségünk) metaforájává az előadás. A lehetőség benne van. Székely Csaba dialógusairól – „Honfoglalás kontra Saul fia” – első pillantásra azt hihetnénk, hogy túlzóak (ami persze helyénvaló humorforrás); de nem. És hangvételük, „érvrendszerük” nem kizárólag a kommentkultúrából ismerős. Úgyhogy az a Shakespeare-i feltétel is teljesül, amit Hamlet kér számon a színházon: tükröt tart az előadás, nem olyan szép, amit látunk.

Dzsóbácsi, a góré –a virgonc örömjátékos, Fodor Tamás – kopár pincéje első pillantásra akár börtönnek is tűnhet. Minthogy voltaképpen az: mert senki nem tud kibújni a bőréből, senki nem képes átlépni a saját árnyékát. És senki nem lát tovább a saját orránál: nem lát túl masszív előítéletein. Csodálatos, ahogyan Dzsóbácsi angyali ártatlansággal ismételgeti, hogy „csak buzit ne” (mármint ne vegyünk be a buliba), miközben a saját fia, Kicsidzsó – játssza Bercsényi Péter –, nyilvánvalóan homoszexuális. Partnere természetesen a legnemzetibb nemzeti érzelmű, könnyen dühbe jövő Ukrán: Király Attila. A reménybeli bankrablóknak kiutalt fedőnevek lendítenek nagyot a modellszerű értelmezés felé: van a Szerb – Nagypál Gábor –, a Tót – Katona László –, a Cigány – Kaszás Gergő –, a Román – Mucsi Zoltán –, a Zsidó – Szikszai Rémusz. Most mondjuk azt, hogy Dunának, Oltnak egy a hangja? Meg azt, hogy magyar, oláh, szláv bánat „mindigre” egy bánat marad? Valami ilyesmi, köszönet Adynak. Arról nem beszélve, hogy az előadás finoman folyamatosan saját „színháziasságára”, helyzetére, színész és szerep viszonyára is reflektál. És főleg használja a lehetőségeket (akár ami a nyelvtudást – szerb, román – illeti). De ebben a körben a legszebb, amikor az egyre vehemensebb Román megpróbálja rávenni gengszterkollégáit, hogy jegyezzék meg végre: a legtöbbet ordítozó és káromkodó magyar színész neve nem Mucsi János, de nem is Guccsi (Gucci?) Zoltán. Hanem Mucsi Zoltán!

És ha már az emlékezet. Nem csak azért jó, hogy megnézhettük Szombathelyen a Kutyaharapást, mert sírhattunk-nevethettünk egy felszabadítót. (Különben nem árt résen lenni. A Román és Berkovics ezredes – Kardos Róbert – módszere nem különbözik: mindketten állítják, hogy az áldozatok megvezetéséhez „éterezésre” van szükség. Vagyis: ráció semmi, érzelem minden. Ki kell iktatni a gondolkodást.) Szóval: van még egy nyomós okunk az örömre. Ha Mucsi Zoltán nevét muszáj megjegyezni (muszáj!), akkor azt se felejtsük el, hogy 2006-ban a szép emlékű Kamara Savaria is megcsinálta Szombathelyen a maga Kutyaszorítóban-változatát, Tommik Pizzicato címmel, a szereplők között Dömötör Tamással és Endrődy Krisztiánnal, Bodó Viktor rendezésében. Abban a Savaria Karnevál költségvetésével akadtak problémák, miközben a sportházat megszállták a varjak.

A szkénés Kutyaharapásból pedig ne felejtsük ki a kis rendőr (meg a lengyel barát) szerepében Kovács Krisztiánt. És azt se, hogy ennek az eleven és független színháznak a természetéből fakadóan vasárnap este direkt szombathelyi poén is elsült: a fedőnévosztás alkalmával a Cigány bedobja, hogy ő akkor már szívesebben lenne dán, esetleg „jordán”. Hát így.

Csak azt nem tudjuk meg, hogy mit akart annyira megkérdezni a Román a Saul fiában szereplő „gyerekről”; akinek, ugye, a film címszereplője olyan kétségbeesetten szeretné megadni a végtisztességet. A Kutyaharapás körülbelül olyan vérfürdővel ér véget, mint a Hamlet. Akkor a többi néma csönd?

(Kutyaharapás. A Nézőművészeti Kft., a Vádli Társulás, a Jászai Mari Színház és a Szkéné közös bemutatója.)