A Magyar Széppróza Napja alkalmából Lóránt András mutatkozik be

Lóránt András

Tejbegríz

A gyerek nem is érezte ezt a másságot, ami születése óta fent állt, a keresztjeként hordozta, míg a többi gyerek nem éreztette vele, ilyenek mondtak neki: gyogyós, fogyatékos, dilis, félkegyelmű, csúfolták szóval és tettekkel, a homokozóban nem játszott vele senki és a hintáról, mászókáról is rendszeresen lelökdösték. Ez a másság nem is zavarta volna a gyereket, ha a társadalom lépten-nyomon bele nem rúg és nem érezteti vele, hogy eltérő a megszokottól, tehát nem normális. Kezdetben a kirekesztettség érzésével, a többi gyerek otthon hallott szavaival, aztán külön intézménnyel, amit a mások számára, (az olyanoknak,  mint ő és társai) tartanak fent.

Kisegítő, a gyerek először azt se tudta az mi, olyasmit hitt, hogy majd ő segít ki valakit, mint a boltokban a karácsonyi roham alatt a diákok, mert az alkalmazottak nem bírják olyan gyorsan feltölteni a polcokat, ahogy a vásárlók lekapkodják a csokikat, borokat és mindent, ami a karácsonyhoz kell, vagy nem kell, csak megtetszik nekik. Aztán gyorsan kiderült, ez nincs így. A kisegítőiskolában nem a további életre készítik fel őket, a gimnáziumra-szakközépiskolára, egyetemre, munkára, csupán a kitöltésre váró időt töltötték ki, rajzolással, festéssel, barkácsolással és néha matematikát, irodalmat, zenei ismereteket akartak a fejekbe verni az ott “tanító” tanítónők és az egyetlen tanító, de a folyamatosa kudarcokat látva hamar feladták, hiába tanulták az egyetemen, hogy a szellemi, értelmi fogyatékos gyerekekkel türelmesnek kell lenni. Ez a tudás papíron egészen másként mutatott, mint a valóságban, olvasása, megtanulása egyszerűbb volt az alkalmazásnál.

A gyereknek apja nem volt, vagyis volt, csak lelépett, amikor megtudta a fia kis hibáját, lehet, hogy amúgy is lelépett volna, csak ez lökést adott hozzá, felgyorsította a dolgot, gondolván, ő már nem szenved itt ezzel a defektessel, mert legtöbbször akiknek a legjobban kellene szeretniük az embert, azok a legkegyetlenebbek. Az anya pedig egész nap dolgozott, nyolc órában egy gyárban, plusz néha túlóra, otthon meg főzött, mosott, takarított és a gyerekkel is foglalkoznia kellett, a mássága miatt nem olyan, mint más gyerekek, akik eljátszanak egyedül a szobájukban, vagy a ház előtt a szomszéd gyerekekkel. A négy óra alvásban pihente ki a húsz óra munkát, vagyis próbálta kipihenni a gyerek megszületése óta. Az anya mégsem gondolt a gyerekére úgy, mint átokra, amivel Isten őt bünteti, nem gondolt, talán azért, mert nem jutott rá ideje, hiába volt az asszony alapjában jó és pozitív szemléletű, neki is adódhatott volna olyan pillanata, amikor ilyen szörnyűt gondol.

A gyerek, aki már nem is volt gyerek (mert közben az évek teltek), csak fejben, igazából egy gyengécske felnőtt testbe bújtatott hatéves, ha nem fiatalabb, még mindig az anyjával élt, hol élhetne máshol, miből költözne el, hogyan dolgozzon, amikor még az általános iskolát se végezte el, csupán a kisegítőt, magáról sem tud gondoskodni. Egy tiszta pillanatában, amikor úgy gondolkodott, mint a nem mások,  “normálisak”, az jutott eszébe, mi lesz vele, ha anyuka nem lesz, meghal, tisztában volt az élet elejével és végével, szóval ő hova kerül, az a kérdés, és a lehetséges válaszok, amikről fogalma sincs, a bizonytalanság összehúzta a szívét, ahogy a citromlé húzza össze a szájat. Nem akarta, hogy meghaljon az anyja, a saját meghalását akarta inkább, tudta, könnyebb lenne az anyjának, aztán ez a pillanat elmúlt és már nevetett is, belenyomta az arcát a kakaós-fahéjas tejbegrízbe, nem gondolt múltra, jövőre, csak arra, milyen kellemesen melegíti arcát az étel, amit az anyja főzött, mosolygott is a tejbegrízálarc alatt és még tapsolt is hozzá, mindig tapsolt, ha boldog volt.