A legnagyobb Kassák-gyűjtemény a Szombathelyi Képtárban bújik

Ha azt halljuk, magyar avantgárd, ő jut eszünkbe. Ha azt mondjuk, szabadvers, ő jut eszünkbe. Ő talán csak ezt mondaná: „én Kassák Lajos vagyok s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.” Varázsos világ ez: bűvöl, rabul ejt. S mindez olyan, mint Márquez prózájának fülledtsége, csak éppen nem ér ki a lap szélére – más a tördelés. Mágikus mantrák ezek félelemmel, belátással, lelki éhezéssel, elmúlással, mert „úgyis mi húzzuk a rövidebbet”.

Az ő világában a fák teherbe esett lányok, a férfiak meg mind sánta kutyák, és isten báránya talán el tudja venni a világ bűneit. Verseiben hullámzás és dübörgés bújik – néha kikacsint. Grafikáiban határozott formák, elkülöníthető motívumok. Míg költészete és szavai folyóként áramlanak a papíron, addig képzőművészeti alkotásai sokkal szilárdabbnak tűnnek.

Amikor irodalomról beszélünk, sokszor emlegetünk költői életutakat. Kassák útján pedig mi is bátran társai lehetünk. A Párizsig tartó világcsavargás őrült ötletnek tűnik, de az El Caminót is lelkes utazók járják be – várva a szellemi megújulást. Viszont a Kassák által választott út majdnem kétszerese a Szent Jakab-útnak. Ő ezt választotta: „1909 április 25 / Párisba készültem gyalog a faszobrásszal”. És ment, és ment, és látta a halált, a megboldogulást, és látta Párizst és mégsem látott semmit.

Szombathely is emléket állít a nagy izmusok teremtőjének. A legnagyobb Kassák-gyűjtemény ugyanis a Szombathelyi Képtárban bújik: most épp felkúszott a falakra. Itt nincsenek szavak, csak a látvány: a színek és a formák adnak kapaszkodót, hogy megértsük ezt a sokféle, összetett kompozíciót. A kiállítótér falain is van egy út. Egy idővonal lett a Kassák-életműből kiragadva: a kezdeti figurális ábráktól megérkezve egészen a fények és színek luxusbirodalmáig.

Sok éven át formálódó, lázadó művészetét sokan bírálták, de még többen lelkesedtek érte. A mai napig is. De miért illetnénk szidalommal, ha ámulattal is lehet? Ő így fogalmazta meg művészetről való vélekedését egy tanulmányában: „a művészet átformál bennünket, és mi képessé válunk környezetünk átformálására.” Alkotásait nem művészetnek: életnek nevezte.

Most ő az a ló, amely meghal, de ő az a madár is, amely kirepül. Az ő vagyona most már a mi kincsünk lett: rábízva az örökkévalóságra.