Emlék és varázslat: minden eltűnik, Soltis és Csehov marad

Nem lehet betelni vele, hogy Celldömölkön, ebben az alig 12 ezres kisvárosban igazi, vérbeli színház működik. Kőszínház, álomszerű, mesebeli, mégis valóságos kis ékszerdoboz a város közepén. Szombaton este a Prozorov-házba volt hivatalos a közönség.

Sardar Tagirovsky rendezésében egészen konkrétan mindannyian a három nővér – a négy Prozorov-testvér – vendégei vagyunk egy furcsa, hosszan kitartott pillanatban. A színpadról kifutó-palló vezet a nézőtérre (Tagirovsky-attribútum, mint a mikrofon.) Van, aki kap teát. Hozzá orosz cukorkát-csokit. A rendező azt a csehovi „megérzést” fogalmazza nagyon plasztikusan, átélhetően színpadra, hogy valami mindjárt eltűnik: elviszi a szél. (Csehov a 19-20. század fordulóján a zsigereiben érezte a nagy korszakhatárt.) A kérdés az, hogy mi marad abból, ami elmúlt. Ha indulunk, hova indulunk. (Ó, persze: Moszkva. Moszkva.) A celli előadás minden porcikája a szövegből virágzik ki. A rendezés azonban úgy ragyogtatja föl a csehovi dráma rejtett szerkezetét, a szereplőket, mintha most találkoznánk velük először. Úgy viszi színre a Csehov-drámát, hogy közben (szinte brechti V-effektekkel) magáról a csehovi drámáról is beszél; megalapozva valami nagyon finom friss iróniát. Általa értjük meg – és éljük át –, hogy valójában mi az a híres „egymás mellett elbeszélés” „víz alatti áramlás”. Hogy miért tulajdonított Csehov olyan nagy jelentőséget a szüneteknek – hosszan, kitartva, az unalom legkisebb jele nélkül: ahogy a hajlott hátú Anfisza áthalad a színen –, pedig a szemtelenek még azt is megengedik maguknak, hogy a második rész végéhez közeledve Andrej kétértelművé tegye a kérdést: „Nem unják?” És felfedezzük azt is, hogy mi a csehovi humor: egyszerre mély és napsugaras, sokszor bohózatiba hajló.

Például ahogyan a gyerekesen naiv és délceg Versinyin szerepében Vasvári Csaba (huncut félmosollyal) újra meg újra belemondja a mikrofonba, hogy „Versinyin, a moszkvai”. Nyilvánvalóvá válik a csehovi lényeg: ugyanabban a pillanatban sírni és nevetni kell. Sardar Tagirovsky a drámában apró momentumnak látszó fényképezést, rögzítést, emlékképzést központi mozgatónak teszi meg. Van az előadásban egy „nulladik” felvonás, amely tulajdonképpen a Csehov-darab vége: a búcsúzás. Rode és Fedotyik – Tóth Ákos és Szacsvai István – filmre veszi az egészet. (Az előadás műfaji megjelölése: fiktív dokumentáció.) Ezek után gyakran flashback-technikával, csapóval ugrálunk ide-oda az időben. Ez pedig (például) azért jó és kétségbeejtő (sokszor nevettető), mert a következmények ismeretében más értelmet nyerhet a később megismert előzmény. Ebben a kristálytiszta, erős képekkel, színházi gesztusokkal élő (piros festék a párbajban életét vesztő Tuzenbach arcán, kártyatűzijáték a Prozorov-házat eljátszó Andrej kezében stb.) látomásban nincs szükség sok kellékre. Fehér székek. Dobogók. Drapéria a kifutón: ahogyan a bútorokat szokás letakarni hosszú út előtt. (Látvány: Bajkó Bianka.) Ebben a majdnem „üres”, rafinált és telített térben otthonosan mozognak a színészek (vagy valószínűtlenül hosszan, a fizika és a lélek határait súrolva, szabályait szinte megszegve állnak mozdulatlanul, megdermedt mozdulatban, mint egy fotográfia szereplői): a vendégjátékosokkal kiegészülő celli társulat. Több mint három órán át állandóan a színen. „Az álmomban már láttam” úgy módosul, hogy szinte az összes Csehov-szereplőre ráismerünk: igen, pont ez ő! Olga: Nagy Zsuzsi, Mása: Ténai Petra e.h. – és persze, és főleg Irina: Boznánszky Anna. Mind szép. Mindegyikben ott a máshol, máshogy kinyíló szenvedély. A szép, új világot képviselő Natasa (ó!): Horváth Viktória. (Amikor kikel „az öreg, tehát haszontalan” Anfisza ellen, a nézőtéren egy egy idős női hang följajdul.) A szelíd Tuzenbach: Ivák Bence. A kényszeres Szoljonij: Piller Ádám. Ferapont: Károly Bálint. Anfisza: Nagyabonyi Emese. Az ezúttal inkább katonás, mint tanáros Kuligin: Boda Tibor. A fojtott energiáit szerencsejátékba fojtó Andrej: Bruckner Roland. Csehov csak emlegeti, itt megjelenik: Protopopov porcelánöltönyben, az új elit: Pesti Arnold. És el ne felejtsük a csodálatos zenészeket: Gregorich Zsófiát és Domonkost. Sokat tudnak, semmi nem fölösleges.

Új értelmet nyer, fölragyog – és valahogy emberi értelemben jobbá válik – Csebutikin alakja Nagy Gábor által (azért vagyok, mert maguk szeretnek). Duplafenekű ez a játék: az emlékezés hintajátékában Prozorov tábornok, a lányok és Andrej apja fotón megjelenik az előadásban: Soltis Lajos – a celli színház névadója – képében. A színház tárhelye az emlékezet. A születésnapos Soltis Lajos Színház emlékezik – és varázsol. Ahogyan Csebutikin/Nagy Gábor – a színház alapítója, vezetője – mondja: „Repüljetek! Repüljetek!”

(A 40 éves Soltis Lajos Színház és az 50 éves Szentendrei Teátrum előadása elszállhat akár Moszkvába is.)

Rendező: Sardar Tagirovsky

Dramaturg: Sardar Tagirovsky, Szigeti Bálint, Tóth Ákos, Szacsvai István, Nagy Bianka

Látványtervező: Bajkó Blanka

Szcenikus: Marton Miklós, Gregorich Ferenc

Zeneszerző: Gregorich Bálint, Gregorich Domonkos, Gregorich Zsófia

Sound Designer: Gregorich Bálint

Mozgás: Ténai Petra

Fényterv: Sardar Tagirovsky

Videó: Nagy Bianka

Operatőr: F. Tóth Márton

Rendező munkatársa: Szigeti Bálint

Technikus: Kovács László

Produkciós vezető: Nagy Zsuzsi, Vokó Péter

Plakát Design: Krizbai Gergely „Krizbo”