A színtéren a szombathelyi építész – Bakucz András elnyerte az MMA művészeti ösztöndíját

Régóta benne van Szombathely, sőt a megye művészeti életében. A Ferrum Színházi Társulásnak 1993-tól 2011-ig volt aktív szereplője, gyorsan a társulat meghatározó személyiségévé vált: nemcsak játékosként, hanem díszlet- és plakáttervezőként, sőt közösségszervező erőként is.

Ha színház, akkor összművészet: szó, mozdulat, zene, terek, színek, fények. Autonómia, teremtés – és alkalmazott művészet. És csapatjáték. Mintha innen levezethető, magyarázható volna – legalábbis részben – pályájának alakulása.

Előbb rajz szakot végzett – képzőművészként több önálló és csoportos kiállításon vett részt -, aztán építész, belsőépítész lett, de itt sem állt meg: színdinamikai szakmérnök diplomát szerzett a BME-n. A műemlékvédelemnek szintén okleveles szakértője. Szombathelyen jártunkban-keltünkben (csak egy-egy példa) az ő tervezői munkájának eredményében gyönyörködhetünk, ha elmegyünk a felújított, kibővített Smidt Múzeum mellett; de általa újul meg a Weöres Sándor Színház Király utcai jegyirodája is.

Az ő vezetésével jött létre 2015-ben a grafikusnak, festőművésznek, szobrásznak, textilművésznek, építésznek (stb.) platformot teremtő Westwerk – az egyesület, amely azzal a céllal szerveződött, hogy bizonyítsa (és bizonyította is): a közös, egyúttal a köz javát szolgáló alkotómunka működőképes. Több innovatív, gondolatilag megalapozott, sikeres köztéri és közösségi téri projektet hoztak létre: a Csónakázótó „betűtésztalevessé változtatásától” a csodálatos, színházi Process Ivanovig.

„Mindent komolyan kell csinálni” – mondta egyszer András, és máig megőrzött kamaszos, tiszta szigorával ehhez tartja magát. Van munkája és gondolkodnivalója elég. A Soproni Egyetemen például évek óta színtant és fénytant tanít – természetesen a térrel összefüggésben. Tulajdonképpen a tanítás révén, a tanítás folyamatában fogalmazódtak meg benne azok a kérdések, amelyek aztán kutatási programmá rendeződtek. Nem kevesebbet, mint az építészet színelméletének megalkotását tűzte ki célul: hogy a színtan és az építészet között ajtót-ablakot nyitva föltárja például a fények, a színes felületek és a tér összefüggéseit; különös tekintettel a (személyes) térérzet, térélmény összetevőire.

Ez utóbbi – vagyis az érzet, az élmény – András feltételezése szerint nem vezethető le pusztán a fizika (meg a kémia) tényeiből és törvényeiből, a színrendszerek és kísérletekkel alátámasztott, választható színharmóniák szabályszerű használatából; van itt „valami más” is. De ez már alapvető filozófiai dilemmákhoz, filozófiai iskolák, szemléletek különbözőségéhez és szembenállásához vezet.

Az alapállítás úgy szól, hogy bár a színek problémája ma nem tartozik az építészet alapvető, lényegi kérdései közé – mert nincs köze se térképzéshez, se konstrukcióhoz -, igenis oda való, annak kell tekinteni:

„A szín az építészeti tér olyan specifikuma, ami azonban nem rendelkezik saját színelmélettel. Az építészet színelmélete az építészeti térrel összefüggésben kell, hogy vizsgálja szín és tér, szín és ember viszonyát, választ adva azon alapvető elméleti kérdésekre, melyek a mindennapi téralakító gyakorlat részeivé válhatnak.”

Ezzel a – természetesen részletesen kifejtett, megindokolt – témával, kutatási tervvel pályázott tehát a Magyar Művészeti Akadémia 18-50 év közötti alkotóknak és elméleti szakembereknek (irodalmárok, írók, népművészek, muzsikusok, zenetudósok, képzőművészek, építészek, táncművészek, a színházművészet képviselői stb.) kiírt hároméves művészeti ösztöndíjára – és nyert. Ez önmagában siker: mint mondja, többlépcsős, komoly és körültekintő kiválasztási procedúra előzte meg a döntést.

Az ösztöndíjprogram ráadásul nemcsak arra szolgál, hogy az ösztöndíjasok tapasztalt mentorok figyelme mellett megvalósíthassák a saját, egyéni elképzelésüket, hanem arra is – és ez Andrásnak különösen fontos –, hogy időről időre találkozzanak, megismerjék egymás munkáját, beszélgessenek, véleményt mondjanak, egymásból, egymástól inspirálódjanak: valódi párbeszéd kezdődjön. Illetve meg is kezdődött: az első, bemutatkozó műhelymunka máris beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Van, aki olyan 3D-technológiát tesztel, amely a kerámiagyártás folyamatát újíthatja meg; van, aki a kárpitművészet történetének megírásával pályázott; van, aki formatervezőként hangszert készít különleges, egyedi technológiával – és így tovább.

Ő pedig azzal indított az első találkozás alkalmával, hogy „a minket körülvevő fényekkel és színekkel telített világ a mindennapok evidenciái közé tartozik. Ennek megfelelően a színes környezetről való gondolkodást az ízlésítéletnek, az esetlegességnek kitett mindennapi témaként kezeljük. Miközben az egyes művészeti és tudományos területek kutatják a színek hatását, és egymás számára folyamatosan eredményeket adnak át a színről, addig az építészek ismereteiket festőktől, fizikusoktól és vegyészektől kölcsönözik”.

Bakucz András ezen az állapoton szeretne változtatni: alaposan föltérképezni, föltárni, tudományos kontextusba helyezni – és egyetemi jegyzetbe, más szakmunkákba foglalni – a színek, a fények és az építészet viszonyát.