Neil Gaiman ifjúsági regénye ajtót nyit

„Olyan történetet akartam írni a lányaimnak, ami elmondja nekik azt, amit gyerekkoromban én is szerettem volna tudni: hogy ha valaki bátor, attól még félhet. Ha bátor vagy, attól még félsz, nagyon félsz, rettenetesen félsz, de mégis helyesen cselekszel.” Itt és most a bátorság körülbelül azt jelenti, hogy nincs helye a céltalan hősködésnek: most nem egymással kell kapcsolatba kerülni, hanem mondjuk bizonyos könyvekkel – amelyek persze elvezethetnek a másikhoz is. Neil Gaiman könyvének igazi hőse egy kiskamasz kislány, elfoglalt szülőkkel.

A család ráadásul új helyre (vidékre) költözik, úgyhogy Coraline nemcsak a magányt tapasztalja meg azon a különös nyáron, hanem a bezártság élményét is. De rögtön föltalálja magát: felfedező körútra indul a kertben, a házban, ahol megszámol minden megszámolhatót: ablakból és ajtóból rengeteget talál.

De a legérdekesebb egy tölgyfából való ajtó, amely nem vezet sehova; látszólag legalábbis. Itt, ezen az ajtón léphetünk be a mesék birodalmába, itt válik a történet az ismert klasszikus mese, a Jancsi és Juliska parafrázisává: mert az ajtó mögött van egy másik világ, amely az ajtón inneni valóság furcsa tükörképe. Az ajtón túl látszólag minden tökéletes, ahol mindenből van „másik”: a „másik anya” mindig finomakat főz, a „másik apa” mindig ráér és figyel. Ez a vágyak (nem csak a gyerekvágyak) gyönyörű birodalma, amely azonban egyszer csak lélektelen börtönné válik. Coraline végül nemcsak a visszafelé vezető utat találja meg, hanem visszaszerzi a többi ellopott gyereklelket is.

Külön szép, hogy Neil Gaiman happy endje szerint az igazi szülők nem válnak tökéletessé: pont elég, hogy vannak – és szeretik Coraline-t.