Távoli terek tükröződése egy csendes fotótárlaton Lábatlanban

Az Optidencia című kiállítást Kondor János – ugyancsak sárvári – festőművész ajánlotta a közönség figyelmébe. Azzal indított, hogy a hírek szerint ma „két perc alatt annyi fotó kerül fel a világ legnagyobb közösségi oldalára, mint amennyit az egész emberiség készített a 19. században. Azt is mondhatnám: kattogtat, ki merre lát”. Miközben: „A képi kommunikáció gondolatközlés, felelősek vagyunk tetteinkért. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy a képi kommunikációban is sok az üres fecsegés.” Ehhez a fecsegéshez az analóg fotózást felváltó technika is hozzájárul, mondta Kondor János. De „ahogy az írni tudó ember még nem író, úgy a fotós még nem fotóművész”.

Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó fotográfus legyen, mitől lesz művészi egy kép? Kondor János válasza így szól: „A jó kép véleményt közvetít, érzéseket, gondolatokat kelt.

Az igazán ütős kép beleég a retinánkba, gyönyörködtet vagy elborzaszt, könnyekre fakaszt vagy megnevettet, gondolkodásra késztet. Benkő Sándor képei ilyenek: csendes vallomások. Sajátja a drámai erő vagy a csendes líra. Nagy hangsúlyt fektet a szép kompozícióra. Sándor fotói a dolgok lényegét érintik, mélyrehatóan, sűrítve, mindig az igazságra törekedve.” Bartis Attila író, fotográfus valószínűnek tartja, hogy „a fotográfia nem alkalmas zseniális mű létrehozására”, mégpedig azért, mert szerinte a fotós az alkotás pillanatában is kívülálló marad. Kondor János úgy véli: lehet, hogy Bartis Attilának igaza van, „de az alkotás pillanatában a fotós megélheti a katarzist, és ez nyomot hagy a képen. Legalábbis szerintem. Ezt látom Sándor döbbenetes erejű, néha megrendítő, néha torokszorító képein. Lehet, hogy valóban nincsenek zseniális fotók, de biztosan vannak zseniális fotósok, akik képesek jelet hagyni a Kondor Béla-i értelemben!”

A lábatlani kiállításon fekete-fehér fotók láthatók, meghatványozva a kifejezőerőt: „A legtöbb képén bezárt üzemek, gyárak, lepusztított, sorsukra hagyott laktanyák láthatók. Emberi sorsokról beszélnek, az ember közvetlen jelenléte nélkül. (…) Feltűnnek van Gogh híres bakancsai. A Csernobilt idéző felvételek nem az ipari, természeti katasztrófát juttatják eszünkbe, sokkal inkább az eszmék, rendszerek elmúlását, a lassú enyészetet, a fölöslegesség érzését (…)”.

Tegyük hozzá: a fölöslegesség érzetét a művészet írja fölül. Például Benkő Sándor lábatlani kiállítása. A letisztult, fehér terek ráadásul mintha a sárvári Galeria Arcis tereit idéznék: tükröződnek egymásban. A tárlatnyitón újabb fotók készültek: kép a képben, árnyjáték a falon. Fénykör a kiállított fotó körül. Egy újabb pillanat, amely – a fotós által, Weöres Sándor nyomán – kilóg az időből.