A hajó visz, a nap süt, már nincs vihar: belekerültünk a WSSZ és a FÉHE közös történetébe (Fotógalériával)

Alberti Zsófi ugyan először találkozott – és hozott létre valami nagyon szépet – a Fogyatékkal Élőket és Hajléktalanokat Ellátó Nonprofit Kft. (FÉHE) csoportjával, de maga a csoport nem először járt a Weöres Sándor Színházban. Sikeres pályázat révén született meg az együttműködés. Fábián Gábor, a FÉHE Képszínház vezetője – aki most kollégáival együtt vesz részt a színházi eseményen – azt mondja: a pályázatot kifejezetten a szombathelyi színházzal való közös munkára alapozták. Miközben a Képszínház bemutatóra készül (mint mindent, ezt a folyamatot is megakasztotta a veszélyhelyzet, de ez már az újrakezdés), időről időre ellátogat a csoport a WS Színházba: öt alkalom a játékra, önmaguk és egymás megismerésére, a személyiség és a kapcsolatok kiteljesítésére, a kreatív energiák áramoltatására: öt workshop, öt találkozás. Az első alkalommal a FÉHE csapata megismerkedett a színházzal: Balogh János és Balogh Lívia a kulisszák mögé is bevezették őket. Aztán következett a Szabó Róbert Endrével eltöltött délelőtt (sok mozgásos játékkal).

Alberti Zsófi vállalta a harmadik találkozást. Gyerekekkel és kamaszokkal van már – nevezzük így – drámajátékos tapasztalata, fogyatékkal élőkkel ebben a szituációban most találkozott először. Azt mondja, felszabadító élmény volt. És bár arra is felkészült, hogy miképpen gördíti tovább az eseményeket, ha a vendégeket nehéz lesz megnyerni a játéknak, kitérőkre nem volt szükség. Sőt. A közös történet létrehozása, a történet közös létrehozása – ebben van a titok Zsófi szerint, aki maga állította össze a délelőtt forgatókönyvét. Finoman egymásra építve a komponenseket, felszabadítva a játékosok képzeletét (kezükben a labda lehet dinnye, narancs, lehet a Nap, lehet autókormány – de lehet füzet is, ki minek képzeli), játékosan megteremtve nemcsak a bizalom légkörét, hanem kiemelve a csak együtt sikerülhet érzetét: lépésről lépésre jutva el a végkifejletig. Hogy bár a nagy kincskeresés az esőerdőben sikerrel járt – „a hajó visz, a nap süt, már nincs vihar” –, a legnagyobb kincs mégiscsak: az emlék formájában elraktározható közös élmény. De ez nem kívülről odabiggyesztett tanulság: ez a közös tapasztalat, a játéké. A kívülálló – nevezzük csak nézőnek – számára pedig maga a nézés az élmény. Mint a színházban, ahol akkor érezzük jól magunkat, ha azt vesszük észre, hogy de hát ez a mi történetünk. (A forgatókönyvet meg akár „szabadalmaztatni” lehetne: személyiségfejlesztő, kreatív energiákat előcsalogató drámajáték jogcímen; bár nem is kell címkét ragasztani a homlokára. Csak játszani.)

A képszínházi csoportot kísérő FÉHE-munkatársak arról számolnak be a játék végeztével, hogy bár régóta ismerik a csoport tagjait, most váratlan ajándékokat kaptak: voltak, akik ebben a képletes és valóságos körben – amelyet Alberti Zsófi hozott létre mindvégig egyenrangú partnernek tekintett játszótársaival – úgy megnyíltak, mint talán még soha; olyan oldalukról mutatkoztak be, mint talán még soha.

A pályázatban megfogalmazott tervek szerint a legújabb képszínházi bemutatónak is a Weöres Sándor Színház ad helyet ősszel, ahogyan annak a színházi találkozónak is, amelyen a FÉHE csoportjához hasonló társulatok vesznek részt. Fábián Gábor pályáján nemcsak a film fontos, hanem a színház is; filmes látásmóddal megalapozva, az alkotás örömének megízlelése jegyében.

Zárjuk úgy, ahogyan Alberti Zsófi zárja a WSSZ próbatermében, visszatérve a kezdethez (a végtelen körhöz): suttogásból indított, egyre hangosabb számolás tízig – és egy nagy nevetés.