A színház fizikája – Szabó Tiborral az otthonos szombathelyi platánfáktól a WSSZ igazgatói irodájáig

Arról beszélgettünk, hogy mi minden történt az otthonos szombathelyi platánfák felfedezésétől a színházigazgatói kinevezésig. Azért tegeződünk, mert régóta ismerjük egymást.

– Amikor 2008 tavaszán Jordán Tamás bemutatta a frissen megalapított Weöres Sándor Színház társulatát, a színészeket ketten képviseltétek Kiss Marival. Hogyan is volt azokkal az otthonos platánfákkal?

– Előző nap találkoztam Jordán Tamással a Nemzetiben, hogy megbeszéljük a szombathelyi részleteket. Egyszer csak föltette a kérdést: Egyébként holnap megyek sajtótájékoztatóra Kiss Marival Szombathelyre – volna kedved eljönni? Hogyne lett volna. Nem ismertem Szombathelyt. Ebéd előtt volt időnk sétálni egyet a belvárosban, és amikor a Pelikán parkban megláttam a platánfákat, azt mondtam Marinak: hazaérkeztem. A Károlyi grófoknak van egy kastélyuk Nagykárolyban – ahol felnőttem –, amelynek parkjában hatalmas, sok évtizedes platánfák állnak. Mintha ezeket a platánokat láttam volna viszont Szombathelyen. A következő lépés már az volt, hogy jöttem szerződést aláírni.

Évekkel a színházalapítás előtt a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház csodálatos Csehov-előadásával, a Lakodalommal itt voltál az MMIK-ban. Nekem máig meghatározó élmény, rád külön nagyon emlékszem.

– Tényleg! Erre most nem is gondoltam. Viszont a Lakodalom rendezője, Florin Vidamski pályáját azóta is igyekszem figyelemmel kísérni: most Németországban él, de tavaly például Tótékat rendezett Gyergyószentmiklóson.

És a pályázatodban is szerepel a meghívandó rendezők között. De mielőtt a terveidről beszélnénk. Jordán Tamás kezdettől hangsúlyozta, hogy elvárja: a szombathelyi színész legyen valóban szombathelyi színész. Mintha Szabó Tibornál – szerintem már minden szombathelyinek Tibke – és Bálint Évánál senki nem vette volna komolyabban ezt a leckét.

– Éppen ma reggel lepődtek meg kedves barátaim – tősgyökeres szombathelyiek –, hogy milyen jól ismerem a várost, az embereket. Ez egyszerűen azért van, mert tényleg nagyon komolyan vettem, hogy szombathelyivé kell válnom. Évával ezt határoztuk el: tizenkét éve, amikor ideköltöztünk, elköteleztük magunkat – és nemcsak a színház, hanem a város mellett is. A város pedig befogadott minket. Amikor megérkeztünk, a kapcsolatunk elején voltunk, itt kötöttünk házasságot, itt születtek a gyerekeink. Bár figyelmeztettek minket arra, hogy ez egy zárt közösség, hogy itt nehezen fogadják el az idegent, velünk szemben ez a feltételezés nem bizonyult valósnak. Sőt rá kellett jönnöm, hogy a székely ember sokkal zárkózottabb ilyen szempontból. Sepsiszentgyörgyön vagy Gyergyószentmiklóson csak onnan tudtam, felismertek az utcán, hogy hallottam a sziszegést, amikor elmentek mellettem – „színész, színész” –, de nem történt meg, vagy nagyon ritkán, ami Szombathelyen szinte napi gyakorisággal: hogy megállítanak minket, kedvesek, kérdezősködnek – és minden alkalommal látjuk az őszinte érdeklődést.

– A színész Tibkéről még két erős régi élményem van: a Scapin furfangjai a Figurából (a címszerepet játszottad), és benne voltál a sepsiszentgyörgyi Kakuk Marciban, amit meg Soltis Lajos rendezett az ezredfordulón. Szombathelyen szerintem Béres Attila és Alföldi Róbert volt-lett a te rendeződ, különben ez a „régi” Tibke mintha kicsit eltűnt volna.

– Én is így látom. Béres Attilával értettük egymást – és én értettem Alföldi Róbertet is. Örültem, amikor velük dolgozhattam. Mindketten szerepelnek a pályázatomban: készek az együttműködésre.

– Hogyan érett meg benned, hogy pályázol?

– Egy-egy igazgatói ciklus lejártakor mindig fölmerült, hogyan tovább: Tamás folytathatja-e vagy nem. Abból kiindulva, hogy a társulatból egyedül én rendelkeztem színházvezetői gyakorlattal, arra gondoltam: kapjunk egy esélyt általam arra, hogy ha létrehoztunk egy közösséget, létrehoztunk értékeket, akkor – ha úgy alakul – hadd ne kezdjük az egészet elölről, hanem folytathassuk a megkezdett munkát. 2012-ben és 2017-ben is megbeszéltem Tamással: írok pályázatot, és ha kell, készen állok. Nem került rá sor – és minden ment tovább. Most is sokat tépelődtem, hogy mi legyen – annak ellenére, hogy Tamás bejelentette: a következő pályázaton nem indul. Sokáig ott volt bennem, még a pályázatírás alatt is, hogy kell-e ez nekem. De aztán egy nap vettem egy nagy levegőt, s elhatároztam, belevágok. Minden színészkollégát felhívtam, elmondtam: pályázni fogok. Amikor kimondtam, eldőlt, hogy nekem ezt végig kell csinálnom, bármi történik.

Mennyit változott a pályázatod az évek során?

– Sokat. Az első változat – de némiképpen még a második is – a türelmetlenségből fogalmazódott. Időközben kellett rájönnöm, hogy az eredményekhez időre van szükség. Ebben a harmadik – illetve voltaképpen az első – pályázatban pedig csak azzal foglalkozom, hogy mit szeretnék csinálni.

– Megpróbálom összeszedni a pályázatod hívószavait. Az első a népszínház – ami a minőségi sokszínűség szinonimája.

– Vidéki színházként nem tehetjük meg, hogy ne legyünk sokszínűek – természetesen nem engedve bizonyos színvonalból. A népszínház számomra valóban egyenlő a sokszínűséggel – és még véletlenül se jelent semmiféle „népieskedést”. Célom, hogy megszólítsuk azokat is, akik az elmúlt tizenkét évben valami okból nem jöttek el a Weöres Sándor Színházba. Nekik is nyújtani kell valamit – ezt kötelességünknek érzem. Igényeket és ízléseket figyelembe lehet venni, viszont ez nem egyenlő a közönség mindenáron való kiszolgálásával. A másik alapvető cél megtartani azokat, akik 12 éven át hűségesek voltak hozzánk. Ezt a kettőt együtt megcsinálni – igazán nagy kihívás. Azt gondolom, hogy azok az alkotók, akiket együttműködésre kértem föl, akik támogatták a pályázatomat – és akik a művészeti tanács munkájában is részt vesznek –, beszédesen bizonyítják azt a jó szándékomat, hogy maximális igényességgel fogunk hozzá a megvalósításhoz. Ahogy az is nagy megerősítés, hogy a szombathelyi közgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül mondott igent a pályázatomra. Hiszek abban, hogy a színház közelebb hoz – és nem eltávolít.–

Hangsúlyos a fizikai színházi vonal erősítése – kicsit mintha a figurás progresszivitást idézné.

– Sokszor hadakozom a színpadi szöveggel: túlírtság – a gesztus, mozdulat, a csend ellenében. A színésznek nemcsak a szóval kell bánnia, hanem a testével is. Ezért nagy öröm számomra, hogy a fizikai színházi képzés elindult a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A fizikai színház prominens képviselőjét, Horváth Csabát fölkértem az együttműködésre. Az ő tanítványa Nagy Péter István, frissen végzett fizikai színházi rendező, akinek fantasztikus munkáit a celldömölki Soltis Lajos Színházból már ismerheti a közönség – és akire szintén számítok, a művészeti tanácsban is. Ugyancsak a fiatal nemzedék izgalmas képviselője Sardar Tagirovsky – akit ugyancsak meghívtam Szombathelyre. Orosz név, magyar rendező. Évek óta figyelem: ő maga van-e olyan izgalmas, mint a neve? Van, de mennyire! Ráadásul Bocsárdi-tanítvány, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön is rendez. Azt a színpadi létezést, amit képviselek, én is Bocsárdi Lászlónak köszönhetem. Együtt alapítottuk a Figura Stúdió Színházat, együtt mentünk el Sepsiszentgyörgyre, főrendező-igazgatóm lett, igazgató-helyettese voltam. Így érnek össze az utak. Sardar jó hangulatú színésztréningeket is csinál. Sokszor a színész fanyalog: tréning? minek? Pedig szükséges: hogy a mindennapi rutinból kirángasson minket. Mert könnyen abba a hibába esünk – én is –, hogy mindent rutinból megoldunk, és ez nem jó. Azért örültem mindig Béres Attilának – és ezért örültem Alföldi Róbertnek is, mert ki tudtak rángatni a rutinból.

A színházi nevelés, a fiatalok megszólítása szintén erőteljes hangsúlyt kap a pályázatban. Nagy vállalás, sok energiát kíván.

– Úgy látom, hogy a színházigazgatói pályázatokban kötelező penzumként megjelenik a színházi nevelés – aminek megvalósítása valóban nagy energiákat kíván, viszont, talán éppen ezért, gyakran felemás az eredmény. De én nagyon komolyan gondolom a fiatalok megszólítását, és ebben a kiváló drámapedagógus, Németh Gyöngyi lesz a támaszom.

– Kulcsszó az együttműködés.

– A celldömölki Soltis Lajos Színházban – egyáltalán: a független színházi szférában –, a Mesebolt Bábszínházban vagy a szimfonikus zenekarban annyi potenciál, annyi érték van, hogy az együttműködésben rejlő lehetőségeket kár volna nem kihasználni.

– Éppen zárva tartanak a színházak, a járvány fölforgatta az életünket. Hogy van a szombathelyi társulat?

– A társulat állapotát illetően lassan csak az emlékeimből táplálkozom. Szerencsésebb helyzetben vannak, akik próbálnak. Ahogy Jordán Tamás mondta: mirelitet gyártunk, és amikor lehet, betesszük az előadásokat a mikróba. Egyébként pedig várakozás van: szorongás, aggodalom, bizakodás – ki-ki vérmérséklete szerint. De mindenki nagyon szeretne dolgozni.

– Márciusban esedékesek a szerződtetések – látod már, hogyan tovább?

– Tudom, hogy a társulatban kikre számíthatok abban a munkában, amire felhatalmazást kaptam. Az előadó-művészeti törvény értelmében az igazgatónak februárban közölnie kell, hogy kivel nem kíván a továbbiakban dolgozni.

– Lesznek ilyenek?

– Igen. És jönnek új – és régi-új – kollégák is. Örömmel mondom, hogy Kiss Mari visszatér.

– Az ötéves igazgatói mandátumod február elsején kezdődik. Mi lesz az első dolgod?

– Az az iroda nekem túl nagy.

– Viszont átlátható, üvegfalú.

– Akkor sem tudnám megszokni.

– Elköltözöl?

– Átalakíttatom, már ki is találtam, hogyan.

Kiemelt képünkön: Szabó Tibor Jászai-díjas zabó Tibor Jászai-díjas színművész február elsején zínművész február elsején foglalja el a szombathelyi oglalja el a szombathelyi színház igazgatói székét: zínház igazgatói székét: „Amikor megérkeztünk, Amikor megérkeztünk, elköteleztük magunkat – és lköteleztük magunkat – és nemcsak a színház, hanem emcsak a színház, hanem Szombathely mellett is”