Csak a színe legyen Weöres! – Válogatás Bonyhádi Károly plakátjaiból a szombathelyi színház aulájában

A B2-kiállításnak nem volt protokolláris, felhajtásos megnyitója – egyszer csak ott sorakoztak a plakátok a falakon –, és bár ezt az eljárást nyugodtan ráfoghatjuk a Covidra, valahogy illik Bonyhádi Károly visszahúzódónak tűnő, szemérmesen és valahogy gyermekien derűs, kíváncsi, mindehhez műfaji sokféleségében csökönyösen, konokul minőségelvű munkásságához, személyiségéhez. Vele kapcsolatban százszorosan igaz, pontosabban megtelik igazi, fölfénylő tartalommal a sokat használt toposz (vagyis a köz helye), hogy beszéljenek helyette az alkotások. A tervezőgrafika ráadásul – legyen szó arculatról, logóról, könyvről, plakátról – az alkalmazott művészet kategóriájába sorolandó, nem mintha a Bonyhádi-plakátok nem viselnék magukon az autonóm műalkotások összetéveszthetetlen, létrehozójukra jellemző jegyeit.

Ha innen nézzük, mindazt, amit a 2007-ben megalapított Weöres Sándor Színház ma jelent, erőteljesebben meghatározza a „láthatatlan” Bonyhádi Károly, mint azt elsőre gondolnánk. Anno ő nyerte meg a színház logójára, arculatának megtervezésére kiírt pályázatot: az elegánsan, egyszersmind utolérhetetlen játékossággal kunkorodó, sokféle felületen megjelenő W meg a S esszenciálisan hordozza és mutatja föl a színház – és a színház névadója – univerzális tehetségét, játékosságát, de ezekben a tisztán szép vonalakban még a város ókori múltja is benne rejtőzik.

Evidencia, hogy kezdettől Bonyhádi Károly tervezi a WSSZ plakátjait. Ezekből látható most tizenhat (vagyis töredék, de ha tetszik: keresztmetszet, cseppben a tenger) a színházi aula falain: a Kabarétól A Pál utcai fiúkig. Az idő sodrásából és aktualitásából kiemelt (másféle aktualitással felruházott, más kontextusba helyezett) plakátok egyfelől felidézik a régi – és a legújabb – előadásokat, másfelől tényleg műalkotásként élnek tovább.

A baljós árnyakat vető Kabaré, az egy kalap alá vehető Rokonok, A dzsungel könyvéből elővillanó, elszánt és kétségbeesett Maugli-tekintet, a Tóték keresztet mintázó, kiterített (megfeszített) kartondoboza, a Diploma előtt titkait eltakaró és feltáró, talányosan kígyózó cipzár Nagy Cili hátán, a Parasztoperában lebegő szék, A Félkegyelmű „megoldhatatlan képlete” Alberti Zsófi szemében és a szája sarkában, a Vineta Köztársaságban sarkaiból kiforduló világ – és így tovább. A Három lány, amint emlékképbe tűnik át.

A Weöres Sándor Színház logójának, arculati elemeinek két alapszíne a vörös és a fekete. Mintha ez a két szín dominálna a plakátválogatásban is. A B2 pedig nem egy bolygó, hanem a szokásos plakátméret megnevezése. De még ez is Bonyhádi Károly kezére játszik (hogyne játszana). Különben meg de: a B2 egy bolygó. A Bonyhádi-bolygó. Titkos rózsákkal és vörös-fekete vulkánokkal.