Bordács Andrea: Múzsák lázadása című kötetét az Isis Galéria előtti Művész udvarban mutatták be

Bordács Andrea az ELTE BDPK Vizuális Művészeti Tanszékének docense és tanszékvezetője. A Múzsák lázadása nőművészekről és női művészekről szóló írásaiból válogat négy nagy fejezetben. A fókuszban az a jelenség áll, hogy a nők, akik sokáig inkább csak modelljei voltak a műveknek, alkotók is, és erre a művészettörténet, a művészeti intézményrendszer – a képzések, a galériák, a díjazások –, miként reagál. A nők nem elégedtek meg a múzsa szereppel, alkotni vágytak, és a világ nagy múzeumai az utóbbi években nyitottak a korábbi korok női alkotóinak munkáira, egyre több tárlatot rendeznek a műveikből.

A Művészetek udvarában elhangzott: a Frida Khalóról szóló könyvek megjelenése egybeesik a feminista nőművészeti mozgalmakkal, amelyek felfedezték maguknak, holott ő egyáltalán nem volt feminista. Úgy látszott, hogy a 80-as évek szőrtelenítési hullámával szemben ő az, aki tudja vállalni magát, pedig egyszerűen csak úgy néztek ki a korabeli mexikói nők, mint ő – dús szemöldökkel, kicsi bajusszal, rossz fogakkal… Megfestette a beteg lábát, de élőben soha nem mutatta, ábrázolta a vetélést, a gyermektelenség fájdalmát, ami különben a beszélgetésekben tabutéma volt. Az tette emblematikus alakká, hogy úgy fogalmazta meg saját női testélményeit, ahogy ezt addig senki más, távol a festészetben megszokott ideáloktól.

A 80-as évek testképkultuszában Frida nem szedette vékonyra a szemöldökét, és nem gyantáztatta a lábát. Ugyanakkor: amennyire ikonikus figura egyfelől, annyira alacsony áron mennek a képei a képzőművészeti piacon.

Jelenség az is, hogy az utóbbi időkben jelentek meg erős, karakteres nők intézmények élén. Korábban a nők nem tanulhattak, most csak a művészeti képzésekben a hallgatók több mint fele nő, van, ahol – például Szombathelyen – kilencven százaléka. A galériás világ nem nagyon követi a női alkotókat, van amelyikben csak egy női alkotó műve lelhető fel, van, ahol az alkotók fele nő. Hogy a díjazással milyen arányban ismerik el a nőművészeket, az pedig csak jó húsz év múlva fog kiderülni igazán.

A délutánon a férfi és női sztereotípiák problematikája is téma volt: ha egy nő kevésbé felel meg az elvártnak, nem akkora gond a társadalom számára, mintha egy férfi nem tud megfelelni, és ez a nyomás a férfiak egészségébe kerül, ezért alacsonyabb az átlagéletkoruk, és halnak meg korábban.

– Feministának tartom magam a jogokat és a lehetőségeket illetően, de nem vagyok „férfiutáló”, mint ahogy ezt társítják sokan a feminizmushoz. Két fiút neveltem, és fontos volt, hogy részt vegyenek a házimunkában. Nem a segítés szintjén, hiszen a házimunka a közös életünk része – hangsúlyozta Bordács Andrea.

Kiemelt képünkön: Bordács Andrea a kötetbe a nőművészekről és női művészekről szóló írásaiból válogatott