Papírpillangók a Lázár Ervin-teremben, avagy színház karonülőknek is

A Papírvarázs például már több mint öt éve műsoron van a Meseboltban, legutóbb az első márciusi vasárnapi matinén láthatta a közönség Gyurkovics Zsófia és Kovács Bálint derűs, pontos, sokszínű összjátékát. Hoztak a szülők – plusz nagymamák – karonülő gyerekeket, két- két és fél éveseket, jöttek picit nagyobbak is. A pöttömszínházi repertoárt 1-4 éveseknek ajánlják.

A Papírvarázs tényleg varázslatos: a világ legegyszerűbb, papírból készült mindennapi tárgyaival – mindenekelőtt papírcsíkokkal - játszik el a rendező, H. Nagy Katalin – úgy, mint a gyerekek. És nem lehet elégszer elismételni, hogy nemcsak a belefeledkezés művészetét kéne újra megtanulni a kisgyerekektől, hanem azt is, ahogyan játszanak. És ez nem szentimentalizmus, nem üres nosztalgia: ők – a gyerekek - eredendően, belülről tudják, mi az a színház, hogy alapvetően milyen elven működik. Az ő világukban természetes, hogy “minden lehet minden”: a csipkézett szélű kis süteményespapír szállongó hópihe, a tortapapír szempillantás alatt pillangóvá változik, a papírguriga a legjobb távcső – de az is elég, ha szivárványos zuhatagként pörögnek, hullámoznak a papírszalagok. A Papírvarázshoz Trifusz Péter tervezett-teremtett színes, fiókos, dobozos, építőkockás – szép, vidám és praktikus – teret, majdnem gyerekszobát. Középen áttetsző papírlap-tükör, mögötte árnyak tánca, ha úgy adódik. (És Alice még el se indult Tükörországba.) 

Otthonosan mozog ebben a világban a két játékos, Gyurkovics Zsófia és Kovács Bálint (gyerek, felnőtt, bohóc egy személyben): jó ritmusban, egymásra és a közönségre figyelve, egyetlen pillanat üresjárat és minden túlzás nélkül bizonyítják, hogy az együttműködéshez, a valódi párbeszédhez nem mindig van szó beszédre, elég a beszédes hallgatás is. Hát hogyne, ha a játékhoz Kiss Dávid komponál figyelemfenntartó, egyúttal megnyugtató zenét. (Ahogy mondja, olyan hangszerek szólalnak meg itt – köztük a marimba és a résdob -, amelyeket gyakran használnak meditációhoz is. Vagyis a hatás nem a véletlen műve.)

Az első húsz perc klasszikus színházi szituációban telik: itt a nézőtér, ott a közönség. Külön élmény nézni, ahogy felnőtt és az ölbe bújó gyerek – egyként átszellemül. Vannak, akik suttogva megbeszélik a látottakat, van nevetés és jól elhelyezett kommentár is. Szabad!

A második húsz perc a közös játéké: a gyerekek – ha kedvük van – a szülőkkel együtt birtokba veszik a játékteret, a szőnyegen lehet madarat hajtogatni, de jó játék az is, ha átsétálsz a lyukas papírdobozon – mint valami alagúton, amelynek a túloldalán anya van.

(A csecsemőszínházi műfaj a kilencvenes évek végén Norvégiából a Glitterbird projekttel, Olaszországból pedig a Small Size-zal indult világhódító útjára. Célja, hogy a gyerekek művészeti értelemben elhanyagolt négy évesnél fiatalabb korosztályának is lehetősége nyíljon a színházi élmény megtapasztalására.)