A leopárd megteremti a színpadon azt is, akit néz – Egy körben Intaházán

Szép őszi hétfő délután, az intaházi kastély parkján túl, a tornateremben (időről időre kiállításokat is rendeznek itt) ez a színjátszókör ideje. Temesi Zsolt nyár eleje óta tart foglalkozásokat a Markusovszky-kórház pszichiátriai és addiktológiai osztályán, a hetvenegy éve alapított Intaházán, ahol – természetesen a visszatérés lehetőségének fenntartásával – nem a maradás, hanem az eltávozás: az önálló életvitelre való képesség, a munkaképesség, a társas kapcsolatokban való részvétel készségének helyreállítása a cél. Terápiás térben vagyunk. Itt mindenki – az orvosok, az ápolók, a lakók, a gyógytornászok, a takarítószemélyzet – a világos szabályok szerint, pontosan kijelölt keretek között működő terápiás közösség része: résztvevő. 

Az együttműködésre alapoz  Intaházán a munkaterápia – és a művészetterápia is, a zene és a képzőművészet után most színház: az emberi kapcsolatok, viszonylatok föltárásának terepe. Dr. Nagy László pszichiáter, pszichoterapeuta, osztályvezető főorvos és Farmasi Éva klinikai szakpszichológus  kereste föl a celldömölki Soltis Lajos Színházat a színkör elindításának tervével. Így kerültek kapcsolatba Temesi Zsolttal, aki – amint a főorvos hangsúlyozza – a dolgok jelen állása szerint grátisz tart foglalkozásokat Intaházán: a klasszikus  orvosi gondolkodásban kevéssé elfogadott gyógyító terápiás módszer a művészetterápia. 

Közben a tornateremben tényleg színjátszókör alakul: körben rendezik el a székeket, hogy mindenki látható és hallható legyen, partner a játékban és a beszélgetésben. Farmasi Éva és dr. Nyúli László főorvos, neurológus, pszichiáter, addiktológus is itt van: a körön kívül, a vendég  pozíciójában keresünk helyet. 

A délutáni foglalkozás természetesen nem kötelező, azok  jönnek el, akiknek kedvük van hozzá. Temesi Zsolt régi ismerősöket üdvözöl – és új résztvevőket köszönt. A kedvükért újra bemutatkozik. Civilben fogorvos, lassan tíz éve, hogy csatlakozott a celldömölki Soltis Lajos Színház társulatához. „Cellben van színház?” Van bizony. Kérdések, válaszok röpködnek. Gyorsan egyetértés alakul ki abban, hogy belehelyezkedni egy másik személy lelkébe, megismerni a vágyait, érzéseit, harcait: nagy kaland, nagy tapasztalat. Egy karakter lelki berendezését vizsgálni mindig személyes ügy. A kérdés a játék szempontjából ilyenkor az, hogy miképpen tudok fölidézni hajdani saját haragot, boldogságot, fájdalmat, szerelmet. 

– Igen, ha a színész jól teszi a dolgát, a néző nem őt látja, hanem azt a személyt, akit megformál – ért egyet Zsolt, és azzal forgatja tovább a délutánt, hogy  mindehhez pedig szükségünk van a szellemünkre, egész valónkra – a testünkre is. Vagyis: jöhet egy „jó kis szamuráj”? 

A gyakorlottak már tudják, a többiek beletanulnak. Föláll, kar kinyújt, két tenyér összeilleszt. Ha elhangzik a „su”, karok a magasba. „Si”: oldalt, vízszintesen. „Ho”: amikor lesújt az ellenfél. – Nem vágunk ketté senkit, csak úgy csinálunk, mintha.  Hozzá se kell érni a másikhoz, a mozdulat csak jelzés. Rá kell néznem a társamra, jeleznem kell, hogy őt fogom lesújtani. Ez egy nyílt harc – szól az instrukció, és indul a játék: „Su! si! ho!” Bemelegedtünk. 

Következik a rikkancs monológja Szép Ernőtől. A Soltis-színházban nemrég szépséges előadás készült két Szép Ernő-egyfelvonásosból: a Hasbeszélő és a Május  adja ki a teljességet. Temesi Zsolt olvas, és most nem beszél erről, de ő játssza benne azt a végletekig elkeseredett, tragikomikus fickót, akinek végül mégiscsak életet tartogat az élet. Szóval a rikkancs: „Jól megy a lap. Háború van. A bátyám elesett. A lap jól megy. Van lóvé. Már öt éve ordítok egész nap. Pedig csak tizenöt éves vagyok. (...)” A monológhoz kapcsolódó feladat a mai foglalkozásra az volt, hogy ki-ki  idézzen vissza egy régi, fontos emléket az életéből – és jelen időben fogalmazza meg: mintha éppen most történne. Tamás (nevezzük így) készült: „A negyvenedik születésnapom. Őszintén szólva pocsékul érzem magam. Már mindenkit sikerült elüldöznöm magam mellől. Nem tudok beleállni az ötödik ikszbe. De ezt egy életen át kell játszani, vagy még azon is túl.” 

Azok, akik most vannak itt először, a következő alkalomra hoznak-hozhatnak elevenné és elmondhatóvá tett emlékeket. 

Zsolt Adyval azon tűnődik, hogy Párizsban járt az ősz. A légy zümmögését is hallani, aztán valaki megszólal: „Most hallom először ilyen emberi hangon előadva. A versmondók sokszor modorosak, az ember érzi, hogy valami nem stimmel.” Aztán következik ugyanez a vers, csak kicsit másképp: Ady-parafrázis Temesi Zsolt-módra. A feloldozó nevetés. Az egyik játék áthullámzik a másikba. – Gondoljatok egy állatra, engedjétek be a bensőtökbe. Egy kicsit legyen jelen a színpadon. Emberi testben – mondjuk kutya. 

Az ellenvetés úgy szól, hogy „ha négy lábon jár az állat, hogyan tudom úgy megjeleníteni, hogy nem érek a talajhoz”. Megvan a válasz is: – Amint elhiszed, hogy az vagy, mi is meg fogjuk érteni. 

És jönnek emberi testben a kutyák, macskák, kihalt dinoszauruszok, jön a leopárd is – aki/amely megteremti a színpadon azt is, akit néz. Mert a színpadi jelenlét az a varázsképesség, hogy azt is meg tudod jeleníteni, aki/ami nincs ott. 

Kortárs francia dráma például van: Zsolt az üdítő, csavaros Pletykánál (írta Jean-Michel Ribes) üti föl a kötetet, föl is olvassák a jelenetet, alkalmi szereposztásban. Sok minden történik még ebben a két órában, észrevétlenül (meg)telik az idő.  Dr. Nyúli László a végén érdeklődésünkre azt válaszolja:  nagy élmény volt figyelemmel kísérni a foglalkozást, látni, ahogyan a betegek megnyílnak – és úgy mutatkoznak meg, ahogyan máskor még soha. 

– Mindig több energiával megyek el innen, mint amennyivel jöttem – mondja Temesi Zsolt, és megbeszéli a színkörösökkel a következő találkozót.