Kapcsolat

2022.08.28. 14:53

Macskák, dobok, pipacsok a 70 éves Intaházán - Szendiszűcs István kiállítása szeptember 25-éig nyitva tart

Intaháza fogalom. Az egykori Batthyány-kastély még őrzi szépségét: a kastély a gyönyörű park, a park a tágas mezők ölelésében sütkérezik az augusztusi napsütésben. A bejárat fölött aranyszín luftballonok jelzik, hogy ezen a nyílt napon - volt már nemegyszer hasonló - 70. születésnapját ünnepli az intaházi pszichiátriai rehabilitációs osztály.

Ölbei Lívia

Fotós: Benkő Sándor

Különben semmi protokoll, semmi fakszni. A kapu kinyílik, a portás mosolyog, aztán már nem is kell mást csinálni, mint ott lenni. A szombathelyi Markusovszky-kórház pszichiátriai és addiktológiai rehabilitációs osztályaként működő Intaházán minden és mindenki a terápiás tér része. “Nagyjából száz ember”: a pácienesek és a dolgozók. És a macskák. Meg az öreg fák – meg a mókusok, meg a madarak. Goldschmidth Dénes emléktáblája a parkban: ő volt az, aki a 60-as években a szabadság köreit megteremtette Intaházán. Az aranyketrec se nem arany, se nem ketrec. Az ajtó nyitva van.

A nyílt napok hagyománya is abból a meggondolásból ered, hogy működni és létezni kizárólag kapcsolatokban lehetséges: ki kell menni - vagy be kell menni – Intaházára, ott lenni, ahol “a történetek megtörténnek”. A gyógyítás – a gyógyulás – közege az a jelenlét, az a kapcsolati légkör, amely az intaházi közösségben megteremtődik; amelyet az intaházi közösség a maga szabályaival megteremt. Ez maga a gyógyulás. A kastély, a park, a mezők táguló körei – a szomszédban őrt álló, megsebzettségében, kizsákmányoltságában is egész Ság heggyel – keretet adnak ehhez a működéshez.

 

A gyógyító kórház

Az intaházi közösség életébe az ünneplés hetében hosszabb-rövidebb időre többen bekapcsolódnak. Pszichológia szakos egyetemi hallgatók több napon át ismerkednek az osztállyal – a műhelyekben zajló munkával, az osztály működésével. (Közben talán önmagukkal is.) Részt vesznek Intaháza életében. Mondani sem kell, hogy a nyílt nap programjai is szabadon választhatók – mindenki előtt ott van a lehetőség, kedv és érdeklődés szerint.

Nagy László pszichiáter, pszichoterapeuta, osztályvezető főorvos köszöntője után Bóna Adrien klinikai szakpszichológus (PTE) Gyógyító kötődés címmel tart előadást, amelynek egyik mottója T. S. Eliottól való (Ferencz Győző fordításában): “Ha megkérdi az Idegen: És ennek a városnak mi az értelme? / Azért bújtok-e így össze, mert szeretitek egymást? / Mit feleltek erre? Azért lakunk együtt, / Hogy egymásból pénzt csináljunk? vagy Közösségben élünk?” A másik mottót Teréz anyától választotta az előadó: “Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk.”

A délelőtt második felében Riskó Ágnes pszichoanalitkus (az onkopszichológia – mint fiatal tudományterület – egyik hazai megalapozója) és Nagy László előadás helyett a beszélgetést választják a gyógyító kórház mibenlétének megfogalmazására. A diskurzus mindig kapcsolatot feltételez – vagyis jól illik Intaházához.

A nyílt napra jönnek volt intaházi munkatársak, volt páciensek is. Az utóbbiak között van, aki néhány éve  Intaházán - a terápiás térben kialakított  "békén hagyás" támogató légkörében - vált képessé szembenézni azzal, hogy tényleg határhelyzetbe került, az élete a tét. Vagy megszabadul a függőségtől - vagy... más választás nincs. Azóta a segítőszakmában is dolgozik: tudja, miről beszél. Azt mondja, időről időre jó visszajönni Intaházára. A társalgóban még kinn vannak a falon a képei, néhány éve fotókiállítása volt itt.  Most is nála van a fényképezőgép.

Hosszú Ildikó főnővér egyszer csak messenger-üzenetet kap: egy volt páciens - aki időközben egészségügyi képzésben vett részt, diploma előtt áll - segítséget, együttműködést kér: arról  készít kérdőíves kutatást, hogy a Covid-időben hányan hagyták el az egészségügyi pályát. Intaházáról senki - de ez természetesen nem akadálya a részvételnek. A nyílt napon a személyzet egyrészt ünnepel - másrészt észrevétlenül dolgozik. 

Depresszió, gyász, rágódás – és LeBron James

Délután az ELTE PPK szombathelyi Pedagógiai és Pszichológiai Intézetének munkatársai következnek a szakmai programban. Lantos Nóra Anna szociálpszichológus azt a kérdőíves kutatást összegzi, amely arra a kérdésre kereste a választ, hogy “van-e a depressziónak neme”. A mentális betegségekről alkotott vélekedések vizsgálatának eredményei azt mutatják, hogy “a depressziónak nincs neme” – viszont a mentális betegségekről való gondolkodást befolyásolja a nemi hovatartozás. A vizsgálat szempontokat ad és irányokat mutat a sztereotípiák lebontásához, az előítéletek csökkentéséhez.

Kocsel Natália pszichológus a rágódásról beszél: mit jelent, miért csináljuk és hogyan állítsuk le. A régi sérelmeken, kisebb-nagyobb, vélt vagy valós rossz döntéseken (és sok máson) való rágódás egy bizonyos határig természetes, sőt akár pozitív hozadéka is lehet. De egy ponton túl átléphet a patológia területére: a folyamatos rágódás, a megváltoztathatatlan elengedésére való képtelenség akadályozza a mindennapi életet, rombolja a kapcsolatokat, a személyiséget. A nem patologikus rumináció leállítására léteznek technikák. Az előadó zárszóként az NBA-sztár kosárlabdázó LeBron James-t idézi, aki egy interjúban a csapatváltásának okait firtató újságírói kérdésre egyes szám harmadik személyben válaszolt: “Azt tartottam szem előtt, hogy LeBron James-nek jó legyen.” Vagyis alkalmazta a rumináció egyik ellenszerét, az eltávolítást.

Vizin Gabriella klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta az elhúzódó gyász lélektanáról beszél, azzal a tételmondattal, hogy a gyász sosem úgy szakaszolódik, ahogy “a nagykönyvben meg van írva” – és a veszteség, a hiány érzete nem is múlik el, hanem egyszer csak “körbenövi az élet”. Ha azonban a gyász elhúzódik és túlnő mindenen, valóban szakember segítségére van szükség. Az előadó tapasztalai szerint az elhúzódó gyász rendszerint morális érzelmekkel – szégyen, bűntudat – van összefüggésben, a föloldás lehetőségei is itt keresendők.

Nagy Beáta Magda felnőtt klinikai szakpszichológus, szociológus Pozitív pszichológia a mindennapokban címmel arra a kérdésre ad választ, hogy miért jó hálásnak lenni. Röviden: azért, mert aki képes a hálára bárkinek, bárminek, bármiért – van hajlam és van kondicionálás - mindenestül jobban érzi magát a világban. 

 

Tenyérnyi hely

A nap mottója most is Csajka Gábor Cypriántól való: “VISSZÜK A SZAGOT az ujjacskánkon úgy visszük mintha / tüzet adnánk el ne fújja a szél.” (Kis rapszódia – performance)

“El ne fújja a szél” – ezt a címet kapta Szendiszűcs István kiállítása is, amely egy hónapon át látható az intaházi kiállítótérben (a hétköznapokon ez itt a tornaterem).

Szendiszűcs István sárga, piros, kék, zöld, ha innen nézem, derűs, ha onnan, szomorkás, ha amonnan, humortól és iróniától csillogó, különleges világa valahogy, mégis, azonnal ismerős. Macskák, mackók, léggömbök, fák, hajók, házak - és pipacsok. “Körbekaszálok egy szál pipacsot” - néhány évvel ezelőtti Csajka Gábor Cyprián-mottó most is ott olvasható az alkalmi rendezvénysátor belső falán. Az előadások után megnyílik a kiállítás. 

Így: Amióta szervezett emberi közösség létezik, ismeri – és valamiképpen gyakorolja – az átmenet rítusait. Ezekre a rítusokra mindig valamilyen határhelyzetben, krízis idején van szükség. Akkor, amikor a helyzet megérett a változásra. Az átmenet rítusa rendszerint elkülönüléssel, a megszokott életből való kiszakadással – szó szerinti kivonulással – kezdődik. Ezután következik a küszöbfázis, a gyakran megrázó tapasztalatokkal járó átalakulás folyamata, végül pedig – a tapasztalatok által megerősödve, a megújult önazonosság birtokában – a visszatérés, visszatagozódás a társadalomba. Shakespeare színdarabjai talán azért megunhatatlanok és azért okoznak máig annyi fejtörést, mert gyakran követik ezt a sémát. És azért olyanok, mint a hősöket útnak indító, próbatétekeknek alávető mesék. 

 

A Szentivánéji álom fiataljai például az Athén melletti erdőben töltenek egy zűrzavaros éjszakát (közbeszól egy szál mágikus pipacs is), hogy aztán reggelre kelve ki-ki tisztázza az érzelmeit, megtalálja a valódi párját: a kamaszkor véget ért, kezdődik a felnőtt – vagyis legalábbis felnőttes – élet. A Vízkereszt, vagy amit akartok hősei hajótörést szenvedve érnek idegen partot, hogy sok kaland, próbatétel, önmaguk megismerése és megtanulása után otthonra találjanak a világban. Amikor a mindennapi életünkből kicsit kiszakadva színházba megyünk, esélyünk lehet arra, hogy belül mindent fölforgató, ezáltal végül mindent megnyugtatóan újrarendező átmeneti rítus részesei legyünk. (Talán valami ilyesmit jelent a katarzis.)

Kiállításra menni is kivonulás – és esély a szembesülésre. Hát még, ha ennek a kiállításnak Intaháza ad helyet, a kiállító pedig – diadalmas és alapvető sárgáival, kékjeivel, pirosaival és zöldjeivel – olyan valaki, aki mélyen ismeri a határhelyzetek, a krízisek, a kivonulások titkát, a visszatagozódás, vagyis önmaga megtartásának és folytonos újjáteremtésének küzdelmeit. Szendiszűcs István keramikus – aki egy időben kizárólag kis házakat formázott és égetett ki a kemencében -, grafikusművész, festő, a fények-árnyak ritmusát pontosan érzékelő fotográfus, képregény-rajzoló – vagy amit akarunk. Ő a micisapkás Red Man (titokban talán a piros sipkás vásári komédiás Vitéz László rokona, aki palacsintasütővel kólintja fejbe az ördögöt, ha túl közel találna jönni). Morcos macskaszelídítő. 

De nemcsak a macskákat érti, mint Weöres Sándor, hanem a madarak röptét és a néma mackók szavát is – mint egy másik sapkás ember, Tandori Dezső, akinek életvezetési tanácsa praktikus és egyszerű: Kapaszkodj a kócmackódba! Mintha Szendiszűcs Istvánnak mondta volna, aki gyakran léghajóba ülteti, színes léggömbökbe rejti – úgy ereszti szélnek (maga mondja így) az álmait. És mégse fújja el őket a szél. Mert Szendiszűcs István – …ilyen kézzel… - egy kicsit asztalos is, aki alkalomadtán nemcsak házat épít (de tényleg), hanem festőként sokszor régi, kidobásra ítélt ajtóknak, ablakkereteknek ad még egy esélyt. 

A fára festett ikon eredeti helyén és rendeltetése szerint nem pusztán ábrázolás, nem a valóságot tükröző kép, hanem ablak: bepillantást enged valahová, valamilyen tágasságba. Pedig csak egy tenyérnyi hely – ahol biztonság van. Ilyen volt egyszer régen, nagyon régen a verssoraival az intaházi ünnepen is jelen lévő Csajka Gábor Cyprián költő és publicista hetilapos rovata, a Tenyérnyi hely – mert annyi kell, bárhol legyen, bármi legyen. Egy flekk, egy ablakkeret. Egy házikó, egy műhely. Egy kis kiállítóterem.

Szendiszűcs István ablakai különleges, mégis ismerős világra nyílnak. Ráadásul ebben a tágas és zsúfolt, mesebeli és magányos világban itt is, ott is néma és beszédes székek várakoznak: pirosak, kékek, zöldek, sárgák, mind önálló sors és karakter. Tessék helyet foglalni! A kiállítás szeptember 25-éig, naponta 9-től 11 és 13-tól 17 óráig nyitva tart - a képek keresik gazdájukat.

 

Dobszó a fák alatt

A park füvén kört formáznak a padok, középen dobok, csörgők várakoznak. És Franczia Dániel, aki derűs közvetlenséggel teremti meg az élménydobolás hangulatát. Közel-keleti ütős hangszereket hozott – például darbukát -, ő maga cajonon ül: ez az egyetlen (ütős) hangszer, amelyen a megszólaltatása közben ülni lehet. Kedves hangszereinek játéktechnikáit intézményes keretek között nálunk nem tanítják, elhatározta hát, hogy az intézményes kereteken kívül népszerűsíti őket. Amíg gyülekezik a közönség – vagyis egyre közelebb jönnek a leendő résztvevők -, arról beszél, hogy a közel-keleti ütősök megszólaltatásához kotta nem létezik: az egyes ritmusokat bizonyos szótagokkal nevezik meg. 

Így aztán akár telefonon is lehet próbálni, ha úgy adódik. De most közvetlen a kapcsolat, és gyorsan kiderül, hogy az élménydobolás az intaházi működés metaforájának is tekinthető. Megvan a világos alapszabály (egy, két, há…, négy), és azon belül tulajdonképpen végtelen a variációk szabadsága. A fölszabadító zajkeltés után az alapszabály életbe léptetésével és a variációk működtetésével szempillantás alatt létrejön az összhang. Nem baj, ha közben megfájdul a kéz – az vele jár.

 

A hullámok lágy tánca - és József Attila, ki más 

“…a zene mögött zúg az örök erdő” című előadással ér véget (és nyit utakat) a születésnapi nyílt nap Intaházán. Horváth Dániel Dudu hegedűművész (a szombathelyi Kellene Kis Kert zenekar egyik alapítója, “frontembere”, színházi zenék szerzője) és Zétényi Tamás csellista (a Classisus Quartet muzsikusa, a Győri Széchenyi István Egyetem oktatója) gyönyörű, érzékeny összjátékához Gyulai-Zékány István, a szombathelyi Weöres Sándor Színház fiatal színésze József Attila-versekkel kapcsolódik. (A verseket Nagy László válogatta. “Csak fel kellett lapozni a kötetet.”) Még a fülünkben Jordán Tamás hangja, ahogyan József Attilát mond (akár innen, Intaházáról), de gyorsan ráhangolódunk erre az örök zúgásra.

Egyszer csak világossá válik, hogy itt és most, ezekben az alkalmi, nyomot hagyó kapcsolódásokban, a hullámok lágy táncában új József Attila-est születik. Egy történet, amelyben benne vagyunk: “Ne menj el, mesélj.” És így tovább, a verstöredékekből, az örökös hiányból mégis kirajzolódó teljességig: “A szerelembe - mondják - / belehal, aki él. / De úgy kell a boldogság, / mint egy falat kenyér. / S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek - / a harctér nászi ágy. (…) Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem. / Jaj, majdnem összenyom a félelem. (…) Én nem értem, csak érzem az egészet. / Itt tangót jár a sok lány és fiú, / a sok számító, kedves és hiú. / Mert ez itt egy divatos nyári fürdő. / De némán, hisz ráér a természet, / a zene mögött zúg az örök erdő. (…) 

Kettős teher / s kettős kincs, / hogy szeretni kell. / Ki szeret s párra nem találhat, / oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat. (…) Nincsen egyéb / menedékünk; (…) A kis kölyök, ki voltam, ma is él / s a felnőttet a bánat fojtogatja; / de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél / s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja. (…) Tőletek féltem, kemény emberek, / ti fadobálók, akiket csodáltam? / Most mint lopott fát, viszlek titeket / ez otthontalan, csupa-csősz világban. (…) Mindenségüket tartani a fénybe, / mint orvos, ha néz üvegedénybe, / már nem tudom, megadom magam kényre, / ha nem segítesz nékem, szerelem. (…) Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, // mert álmaiban megjelent / emberi formában a csend / s szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz. (…) 

…nyugodj, hiszen csak este van / s mitől is félnél, kedvesem? (…) Mindent, mi nem ennivaló, / megrágtam és kiköptem. / Magamtól tudom, mi a jó / s hogy egyremegy, szappangolyó / vagy égbolt van fölöttem. // És tudom, mint a kisgyerek, / csak az boldog, ki játszhat. / Én sok játékot ismerek, / hisz a valóság elpereg / és megmarad a látszat. // Nem szeretnek a gazdagok, / mig élek ily szegényen. / Szegényeket sem izgatok, / nem állok én vigasznak ott, / ahol szeretni szégyen. // Megalkotom szerelmemet…/ Égitesten a lábam: / elindulok az istenek / ellen - a szívem nem remeg - / könnyű, fehér ruhában.”

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!