Jordán Tamást 75. születésnapján kollégái, pályatársai és a nézők köszöntötték

„Agóra, fórum, találkozóhely; agóra, fórum, találkozóhely” – ismételgeti robothangon a Jordán Tamás pályáját címszavakban fölidéző alkalmi „nagy négyes” tagjainak sorában Horváth Ákos.

De ha tényleg az. Ezen a januári estén igazi nagyüzem van az Akacs 7-ben. Délután születésnapi könyvbemutató, telt házzal a nagyszínpadon. Balogh Gyula jegyzi A Jordán-sztori című interjúkötetet, amely tavaly jelent meg a Kossuth Könyvkiadónál; benne nemcsak a címszereplő, hanem pályatársak, barátok, családtagok is megszólalnak. Sok más mellett szó esik a legutóbbi, botránytól sem mentes szombathelyi színházigazgató-

választásról, amely végül megnyugtatóan zárult: Jordán Tamást harmadszor is kinevezték az általa megalapított színház – különben a 2000 éves Szombathely legelső, állandó társulattal bíró kőszínháza – élére. Ő maga azt mondja, a procedúra közepette a mindenhonnan felé áradó szeretet adott erőt ahhoz, hogy mindvégig állja a sarat. De az elérzékenyülést – ahogyan tőle megszokhattuk – azonnal fölülírja a játék és a nem szűnő önirónia. (Pedig hol van még az este vége.)

A könyvbemutató legszebb pillanataiban Budapestről, telefonon bejelentkezik az édesanyja, Sári néni, aki a 98. évét betöltve napsugaras hangon kíván boldog születésnapot. Pogácsát már nem tud sütni, pláne hetvenötöt nem (mert Jordán Tamás korábban a családi hagyomány szerint annyi pogácsát kapott az édesanyjától a képzeletbeli tarisznyába, ahányadik születésnapját éppen ünnepelte). Nagy taps fogadja a köszöntőt: „egy fiatalasszonytól már megvénült kisfiának”.

Hosszan kígyózik a sor a stúdióban: A Jordán-sztori mellett Jordán Tamás szintén tavaly megjelent önéletrajzi kötetét is szívesen dedikálja. De aztán menni kell: mindjárt kezdődik a Volpone-előadás, Alföldi Róbert rendezésében. Ki más: a játékos, a munkamániás, az árokbetemető, a színházteremtő (stb., stb.) Jordán Tamás a címszereplő. Ben Jonson mintha direkt neki írta volna ezt a szerepet: a Volpone bizonyos szempontból a játék (legyünk kicsit patetikusak? – a Játék) apológiája. De az este apológiája még csak ezután következik. A Volpone-előadás fináléjának közeledtével kis (vagy nem is olyan kis) szabadcsapat gyülekezik az aulában. És amikor fölhangzik a taps, bevonulnak a színészek (a többiek meg úgyis a színpadon vannak, az ő dolguk a színes születésnapi luftballonok föleregetése). Mind azt éneklik, hogy „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / tanítani.” Milyen másképpen hangzik most a Születésnapomra, mint hangzott 1975-ben, Jordán Tamás és József Attila nagy találkozásának évében. (A régi tévéfelvételen, amelyet még a könyvbemutatón, de már a Volpone-díszletben láthatunk, a több mint negyven évvel fiatalabb Jordán Tamás mondja ugyanezt a verset. A gesztusok nem változtak; tulajdonképpen a tekintet se változott. Közben meg minden egészen más.)

A nem mindennapi Volpone-finálét (az ünnepelt csíkos pizsamában fogadja a gratulációt és az öleléseket) állva tapsolja meg a közönség.

Aztán vetítés következik a stúdióban, popkornnal, ahogy kell. Ha csak egyetlen szép estére is, de lám, megvalósult a színházi szakma egysége. Az ország szinte valamennyi színházából érkezett videóüzenet: Miskolctól Pécsig, Zalaegerszegtől Veszprémig; a budapesti Katona József Színháztól az Örkényen és a K2 Színházon át a Nemzeti Színházig, az Operettszínházig és Pintér Béla Társulatáig. Vannak egyéni üzenetek is: például Parti Nagy Lajostól és a gyerekkori barát Bálint Andrástól („jövök utánad áprilisban”) – és Eperjes Károlytól is. De ami a legszebb: ezekben a köszöntőkben munka van, próba van, szellem van; egyszer igazán kimondhatjuk: szeretet van. „Ma talán még nem mondta más, isten éltessen, Tamás.”

Az alkalomra Orbán Viktortól levél érkezett. A miniszterelnök Rubik Ernő gondolatát idézi, miszerint „csak egy szabadság létezik: ha azt csinálhatod, amit szeretsz, és amihez tehetséged van”. Jordán Tamás átélheti ezt a szabadságot. Vagyis: hogy „nem papi talárt, hanem színházi jelmezeket ölthetett magára, minden színházszerető magyar ember szerencséje is egyben. Az ő nevükben is szeretném megköszönni, hogy nemcsak színészetével, hanem újító szellemű társulatépítő törekvéseivel is sok-sok éve gazdagítja a magyar színházi palettát”. A tűzijátékos tortát Takács Katalin (a színház fodrásztárából) sütötte: nagy műgonddal. Az ünneplők között itt volt mások mellett Ascher Tamás, Lukáts Andor, Mohácsi János.

Ha Mallarmé szerint minden a világon azért van, hogy könyvben érje el célját, akkor Jordán Tamás életében saját állítása szerint minden a világon azért volt – az Egyetemi Színpadtól Kaposváron át a Nemzeti Színházig -, hogy a szombathelyi színház megalapításában érje el célját. (Persze jó, hogy a könyvek is megszülettek.)

Egyszer Bereményi Géza beszélt arról, hogy a számunkra igazán fontos emberek betoppanását, jelenlétét – legyünk bárhol – a hátunkon is megérezzük. Szombathely így van Jordán Tamással. Legyen sokáig így.