Dr. Gál László professor emeritus, címzetes főigazgató hosszú, eredményes pályájáról

- A kollégák között elterjedt, hogy ami a híres füzeteimben nincs benne, az nem is létezik – reagál a nézelődésemre. – Meg tudom mutatni a saját évfolyamod felvételijét is a részeredményekkel, de akár kézilabdás tanulmányi naplókat is mondjuk a 90-es évek elejéről. Semmit sem dobtam el, mindig is úgy gondoltam, hogy eljön az idő, amikor érték lesz. Segítettek a jegyzeteim akkor is, amikor a szombathelyi felsőoktatás 60 éves évfordulóján fel kellett idézni a főiskola alapítása óta történteket. Nekem fontos, hogy visszaemlékezzek mindenre, ami a hosszú tanári pályafutásom során történt. Négyezernél több testnevelés szakos, összességében 45 ezer hallgató, aki megfordult ezalatt az idő alatt itt három-, négy-, ötéves váltásokkal. Sokszor meglepem a volt tanítványainkat is a találkozókon, kedves, hálás pillanatok ezek, mert aztán ők mesélnek történeteket, felelevenítik azokat az időket. Ha a kollégáknak valamire szükségük van és emlékezni kell, tudok segíteni. Ennek nagyon örülök – főként ebben a korban.

Matek helyett testnevelés

Hát akkor emlékezzünk – először is a kezdetekre.

- Csurgón érettségiztem, a két évvel idősebb bátyám a Testnevelési Főiskolára járt, akkor a hat évvel fiatalabb öcsém még általános iskolás volt. Nagyon szerettem a matematikát, fizikát, kitűnőre érettségiztem, az Arany Dániel matematikaversenyen is vitézkedtem, nagy sansz volt rá, hogy fel is vettek volna, ha ezeket a szakokat választom. De a jelentkezés előtt a bátyám rábeszélt, hogy menjek én is a TF-re. Akkor 12-szeres volt a túljelentkezés, de csodák csodája, felvettek. Amikor Bácsalmási Péter bácsi, aki a legnevesebb atlétikatanárunk volt, megkérdezte az első órán, hogy na, kartársak, ki mit sportol? Én azt mondtam, hogy mindent, és ez igaz is volt. Akkor ő tréfálkozott, hogy itt sportolni kell, nem mindent csinálni, de később nagy hasznát vettem, hogy többféle sportágban is jártas voltam. Végül a kosárcsapatban kötöttem ki. Kezdőjátékos voltam a TF második csapatában, de egykori kollégámmal, Polgár Bélával együtt az NB I-es keretben is ott voltunk. Örök élmény, hogy például játszhattam azok ellen, akik 1955-ben Európa-bajnokságot nyertek. A TF-nek NB I-es kézilabdacsapata is volt, de aztán nemcsak kiesett, hanem mindenki végzett is. Új csapatot kellett építeni, amit a Budapest II. osztályba neveztek be. A mi évfolyamunkból sokan voltunk, cselgáncsozó, kosaras, atléta, velünk született újjá a kézilabdacsapat. Mire mi végeztünk, 1963-ban, már NB II-esek voltunk. Ott ivódott belém, hogy mi a baráti, a csapatszellem, a közösség. És később is ennek a kialakítására törekedtem. Akkoriban már létezett félprofi sportolói státusz, és mivel jó kézilabdás hírében álltam, több helyre is hívtak. De még az államvizsga előtt feljött a mosonmagyaróvári agrártudományi főiskola tanszékvezetője, Szabad Sándor, aki egy „labdás” kollégát keresett maga mellé. A hivatás győzött – azt gondolom, jól döntöttem. Önálló, szabad munkát végezhettem. Baráti kapcsolatot ápoltam a tanítványokkal, ami a mai napig is tart. Azóta is vallom, hogy szeretni, barátnak kell tekinteni hallgatót, különösen, ha még sportoló is az illető. Kézilabda, kosárlabda és röplabdaedzéseket is tartottam. 1965-ban házasodtam, amikor Paula is végzett a TF-en –, és nekifogtunk a női röplabdának is. Ott születtek a gyerekek, ott volt a Duna, a kajakozás, kenuzás, az összes kézilabdás, röplabdás kötődött hozzánk. Tizenegy évig tartott – mert Szombathelyen kézilabdás és röplabdás testnevelőt kerestek.

Tanárképzés

- Három évvel korábban, 1971-ben kezdődött itt a tanárképzés, akkor még a pécsi tanárképző főiskola kihelyezett tagozataként. Amikor az első csoport kezdett, akkor két testnevelő tanár volt, amikor végeztek, és én idekerültem adjunktusként, már tizenkettő. 1974 szeptemberétől már önálló intézményként működött a Szombathelyi Tanárképző Főiskola. Ezt szerintem nekem találták ki. Nem volt olyan pillanat, amikor nem éreztem jól magam Szombathelyen, a főiskolán. Sokszor mondták már, hogy boldog lehetek, mert azt csinálhatom, ami a legjobban tetszik. Hát az én egész életemre igaz ez, akár minden percet feláldozva is szívesen dolgoztam érte. A következő évben csoportfelelős tanár lettem, Pünkösty Csaba tanszékvezető korai halála után 76 januárjában pedig engem bíztak meg a tanszékvezetéssel. Erősödött a tanszék, új szakok, szakpárok jöttek. Akkor alakult ki bennem az a gondolat, hogy a kipróbált, elismert, idősebb kollégák mellett fiatalokkal erősítsünk, tartsuk itt a legjobb hallgatóinkat. A főiskola legmunkaképesebb társasága alakult így ki. Folyamatosan nőtt a hallgatói létszám is. És 1989-ben jött egy telefon a minisztériumból, hogy maradt egy kis pénz, meg lehetne tervezni a sportcsarnokot, ami aztán 1991-ben meg is épült. Ez óriási többletet jelentett. Nyilvánosan és magamnak is sokszor feltettem a kérdést: lehetett-e a sportcsarnok felépülése előtt, a korábbi szegényes körülmények között is jó testnevelő tanárokat képezni? A válasz mindig egyértelműen igen volt. Több munkával, fáradsággal, mert menni kellett a Sugár útra, később a Haladásba. De sok pedagógiában értékes dolog volt akkoriban – tanítási gyakorlatok, csoportos, egyéni előkészítő órák, kiértékelés – ami jóvá tette a tárgyi feltételek hiányosságait. A legfőbb erősségünk a tanári kar volt mindvégig. Kitűnő kollégák sora erősítette a képzést: Kristóf László, Polgár Béla, Eklerné Erik, Török Péter, Antal László, Sipos Zsuzsa, Horváth Zoltán, Polgár Tibor, Ekler Judit, Tóth Orsi és szívesen folytatnám a sort. Köszönet a munkájukért.

Az intézet

- Pusztay János érkeztével, az 1991/92-es tanévben alakultak meg a tanszékek feletti intézetek a főiskolán, köztük a Testnevelés- és Sporttudományi Intézet is négy szaktanszékkel – én lettem az intézetigazgató. 1992/93-től pedig főigazgató-helyettes. Akkor kaptam a felkérést, amikor Pusztay János kihirdette, hogy a kötött szakpárok helyett szabad szakpárválasztást valósít meg. Az addigi 53 kötött szakpárból 184 szabad szakpárlehetőség lett. Ez nagy többletmunkát jelentett. A tanulmányi osztály élére pedig Boros András érkezett, akivel sikerült mindent megoldanunk. Az erőteljes gyarapodás időszakát éltük; volt sportcsarnokunk, elindultunk az egyetemmé válás felé, szabad szakpárválasztás volt, a 90-es évek közepén a testnevelésen kipróbáltuk a kreditrendszert. Aztán Pusztay János 1996-végén lemondott. A szabályok szerint mint általános helyettes én kaptam a főigazgatói megbízást, közben a minisztérium kiírta a pályázatot. Pályáztam és nyertem is, 2001. július végéig tartott a főigazgatói mandátumom. Utána mint intézetigazgató működtem tovább, 2007-ben mentem nyugdíjba. De azóta is dolgozgatok. Örömmel mondhatom, hogy végig megmaradtam az intézmény elfogadott tagja. Persze ehhez új fejjel kellett gondolkodni. Intelligencia kérdése, hogy a munkatársakkal, az utódokkal, a téged követőkkel milyen kapcsolatot tudsz kialakítani. Hogy csak annyira legyél jelen, amennyire nekik szükségük van. Beleavatkozni olyan dolgokba, amihez már az égvilágon semmi közöd nincs, csak rossz vért szül. Igyekszem azzal foglalkozni, amire megkérnek.

A sportkör

- Az egyetemen már csak nagyon ritkán, félévente három-öt előadást vállalok. Elsősorban a sportkör ügyeivel foglalkozom. Most is közel van hozzám, hiszen az első szombathelyi évemtől ügyvezető elnöke, később elnöke voltam a sportegyesületünknek. 2012-ben találtuk meg Hurtik Pétert, aki hasonló gondolkodású, ráadásul ő az informatikában is profi. Az egyik legmegnyugtatóbb dolog a számomra, hogy az utódlás rendben van. Igyekszem hasznossá tenni magam olyan dolgokban, ami mások érdekeit nem sérti. Előny, hogy mindenkit ismerek, aki a sportban mozog. A vitás kérdésekben meghallgatnak, kikérik a véleményemet. A pénzügyi elszámolásokat csinálom, és most is sok edzést, mérkőzést látogatok.

Elismerések

- Nagyon sok kitüntetést kaptam, nehéz számon tartani őket. Ha ki kell emelni, akkor a 2013-ban kapott Kerezsi Endre-díjat említeném, ami a sportban kormánykitüntetésnek számít. Kiemelkedőnek tekintem Szombathely város életműdíját, de elismerték Vas megye Sportjáért végzett tevékenységemet is. A legmagasabb kétségtelenül a professor emeritus cím, amit 2014-ben a Nyugat-magyarországi Egyetem, 2017-ben a jogutód ELTE szenátusa adományozott. Ezt a tiszteletbeli professzori címet az intézmény 70. évüket betöltött kiváló tanárai kaphatják meg – erős jelképe az intézményhez való tartozásnak. 2013-ban megkaptam az 50 éves pályafutást jelző aranydiplomát és már csak két év kell a gyémánthoz. Alapító tagja vagyok a Magyar Sporttudományi Társaságnak, a Sportegyesületek Országos Szövetségének, a Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetségnek (MEFS) – utóbbiban alelnök voltam. Nem véletlen, hogy annyi MEFOB-döntő volt Szombathelyen különböző sportágakban. A legújabb, hogy a MEFS professzori tanácsába hívtak meg – ez tényleg kitüntetésnek számít.

A hátország

- Tizenegy fős a szűk családunk. Sében élünk, ott építettünk egy házat, 1998-ban költöztünk ki a feleségemmel. A gyerekeinknek is nagyon megtetszett ez a hely. Amikor nemsokára eladó lett a mellettünk lévő ház, a lányomék megvették. A fiamék meg a legközelebbi üres telken építkeztek. Öt unokánk van, a lányunknál két fiú, a nagyobbik elsős a Premontreiben, a kisebbik hetedikes a Paragváriban. A fiaméknál a nagyfiú mérnök-informatika szakon első éves a Széchenyin, az ikrek tizedikesek, a tájfutó kislány a Bolyaiban, a kézilabdás fiú a Premontreiben. Boldogságos helyzet, ha szombat-vasárnap körbeüljük a nagy asztalt, hogy látjuk a családot közvetlen közelről. Természetesen mindenben támogatjuk őket. A koronavírus persze nagy probléma, nagyon vigyázunk magunkra a feleségemmel. Ott az Aranypatak, a rétek, sokat csavargunk, sétálunk a kutyával.

Születésnap

- Fantasztikus volt. De előbb hadd idézzek fel egy régi emléket 1978-ból. Akkor végzett az első testnevelés szakos csoportom. Akkoriban, ha valahol fotók készültek, elő kellett hívatni, és aki akart, rendelt belőle. Szinte mindig kértem én is, és nem értettem, hogy miért csak alig néhány jut el hozzám. Majd eljött a bankett napja, és a gyerekek hoztak egy súlyos népi szütyőt – abban volt több száz kép a négy évről humoros megjegyzésekkel – valami csoda. Nos, valami hasonló történt most is. Az intézet honlapján megjelent, hogy 80 éves lettem. Sokan gratuláltak, de a hozzám legközelebb állók hiányoztak, nem tudtam mire vélni. Ugyanaz az érzés volt, mint amikor nem kaptam fényképeket. De amikor a családi vacsora után a lányom elővette a számítógépet… Kiderült, hogy csinált egy facebook-csoportot, ahová néhány kolléga segítségével hívtak meg kollégákat, volt tanítványokat. Több mint százan írtak néhány mondatot, egy-egy történetet, emléket felidézve. Nagy örömet okoztak, széppé tették a születésnapomat.