Flóra mosolya

Sebő Ferenccel a kerthelyiségben - szellőzködő, lágy melegben beszélgetünk.

- Olyan a hangulat, mintha hazajöttek volna, vagy legalábbis régi barátok közé.

- Pedig csak a várszínházi próbákra érkeztünk a városba - de tényleg otthonosan érezzük magunkat, szeretünk itt lenni.

- Annyira izgultam, hogy ne maradjon ki a Harmatocska. Általában a koncertek végén énekli?

- Igen, jó helyen van ott, valahogy szépen lecsendesíti a hangulatot. Az a búcsú.

- Egyébként mitől függ, hogy egy koncerten éppen mi hangzik el?

- Mindig sok a rögtönzés. Ha tematikus műsor van, akkor összeállítom nagyjából a programot - a József Attila-estünk például már kiforrta magát. A színpadon meg szoktam érezni, hogy éppen minek kell következnie, inkább arra hagyatkozom, és nem az íróasztal mellett találom ki a sorrendet. Úgyhogy zenésztársaim nem is nagyon szeretnek ezért: nem mondom meg előre, hogy mit játszunk. Viszont ezzel a módszerrel nagyon jól fenntartható a figyelem. Annál rettenetesebb nincsen, mint amikor a zenész unja már az egészet, mert nem érheti meglepetés.

- Komolyan mondja, hogy a színpadon születik meg a sorrend?

- Persze: mióta élek, ezt csinálom.

- A történetmesélésnek mi a módszertana?

- Azokat meg variálom. Mindig mást mondok. Ma is megjegyezték a kollégáim, hogy hallottak új dolgokat. Muszáj igyekeznem. Szenvedélyesen szeretem ezeket a történeteket elmondani, mert azt gondolom, kár, hogy az emberek nem tudják. Mert ha tudnák, jobban szeretnék: az már egy kapcsolat - út a vershez. Ezt én magamról is tudom. Amikor például Nagy Laciékkal üldögéltünk, és elmondtak néhány sztorit Tersánszkyról, egymásról, Weöresről - az nekem egész más lett attól kezdve.

- Nagy Laci a költő Nagy László, ugye?

- Igen - és én ezeket a történeteket szeretném továbbadni a közönségnek is. Egyébként is gyűlölöm az olyan koncerteket, ahol semmibe vesznek, ahol kell tudnom a tételek nevét előre. Hogy jönnek ahhoz? Már nem ott tartunk, hogy csak a gróf úr szalonjában játszunk, ahol mindenki mindent tud. Én komolyzenei koncerteken is elvárnám - a jobbak csinálják is -, hogy hozzák be nekem a képet. Ne gőgösen összenézzenek, hogy a közönség beletapsolt a tételszünetbe.

- A színpadon is nyilvánvalóan Sebő Ferenc szólal meg, mégis: az idők során kialakult egy Sebő-szerep; nem?

- Ilyen vagyok. Csak amikor esetleg társaságban ülök, akkor nem hallgatnak végig. Tényleg így van: kifigyeltem. Ha most az asztal körül elkezdeném magyarázni, hogy az aszklepiadészi strófa hogyan van, akkor mindenki elkezdene nézelődni, hogy megőrült ez a csávó...

- Nem gondolt arra, hogy ezeket a koncerthangulatban továbbadott történeteket - mondjuk Weöres Sándorról - érdemes lenne rögzíteni? Így hatvan fölött itt az ideje a memoárírásnak...

- Hát lehetne, csak az már nem az lenne. Nem biztos, hogy olyan érdekes lenne írott fomában, mint - ahogy mondja - koncerthangulatban. De azzal egyetértek, hogy mondjuk a Weöres-legendáriumot érdemes volna egyszer összegyűjteni és írásba foglalni.

- Nem sokan mondhatják el, hogy Sándorral ilyen közeli viszonyban voltak.

- Pusztulunk...

- Nem erre gondoltam...

- De... így van. A családban is így volt. Azt hittem én is, hogy na, ezt meg azt a nagybácsi majd elmeséli - mára csak anyám maradt. Oda kell erre figyelni.

- Talán csak látszólag nagy az ugrás: a Hagyományok Háza szakmai igazgatójaként is ezt csinálja; nem? Nem hagyja elveszni a történeteket.

- Hát persze. A Hagyományok Házát azzal a szándékkal hoztuk létre, hogy a szájhagyománnyal átörökíthető műveltség kapjon végre hátteret, lehetőséget. A nyelv megkapta a magáét a kellő időben, a 19. század végén - a zene és a tánc meg nem. És az az illékonyabb, a nehezebben megfogható. Csak hát nehezebben is volt összeszedhető, egyszerűen a technikai lehetőségek miatt. Úgyhogy ez kényszerű sorrend, valójában szó-zene-tánc nem szétválasztható. Mindhárom egység a kommunikációnak az eszköze: egyidejűleg, nem külön-külön és egymás után. A szájhagyományos műveltségnek-művelődésnek a megfogása, rögzítése, írásba foglalása, szortírozása, rangsorolása ugyanolyan fontos feladat, mint a nyelvnek az iskolai oktatásba való bevezetése volt annak idején. Vagy mondok nagyobbat is: az ezredfordulón - Magyarország megalapításának idején - kezdték a gregorián anyagokat leírni. Akkor találták föl a kottaírást, hogy rögzíthessék a dallamokat. Kicsit ehhez hasonlít a mai folyamat: betakarítás, ami most már 150-200 éve folyik annak érdekében, hogy az a komplex műveltség, aminek mindenki birtokosa volt, ne vesszen el. Nálunk ezen paraszti hagyományt kell érteni, történelmi okokból. Egyszerűen a földműves rétegek maradtak-maradhattak itt fönn folyamatosan, évszázadokon át. De már Kodály észrevette kilencszázhatban, hogy amit a parasztok játszanak, az egy komplex műveltségnek az általuk megőrzött része. Így kell ezt tekinteni, nem parasztromantikának. Ami a gyűjtést, rögzítést illeti: az utolsó órában vagyunk.

- Jól állnak?

- Az a baj, hogy nálunk általában a hosszú távú gondolkodás esik áldozatul a rövid távú gondolkodásnak. Tudnék én panaszkodni, de nem ez az érdekes benne. Inkább azt hangsúlyozom, hogy nagyon nagy eredménynek tartom a Hagyományok Háza létrehozását - önállóságának megőrzését. Nem könnyű talpon maradni. De hát a Tempefői miről szól...?

- Ha az ember kimondja, hogy hagyomány, többnyire valami tiszteletreméltó dologra gondol, amit vitrin mögött kell őrizni, nézegetni, ápolgatni... Az ön számára mit jelent?

- Igen, ezt tényleg jó tisztázni, mert a fogalom mára jóformán kiüresedett - ha nem negatív tartalommal töltődött föl. Nem is szeretem használni azt a szót, hogy hagyomány, inkább műveltséget mondok, amely csak annyiban különbözik mindattól, amit mások is annak tartanak, hogy nem írásos formában maradt fönn. És éppen ezért nagyon is élő! Éppen ez a vicc benne: élő emberek adják át egymásnak. Ott hal meg, amikor a közösség többsége már nem érti az összefüggéseit. Pedig minden generációnak az a feladata - mindig is az volt -, hogy az elődei által felhalmozott műveltséget átmentse és továbbépítse. Ez azért nehéz most, mert a korszak hirtelen két dolgot is ajándékozott nekünk: egyrészt tönkreteszi az életünket, mert uniformizálja és globalizálja, közben mindent a piacnak rendel alá; másrészt viszont odaadja azokat az eszközöket, amelyekkel a negatív hatások ellen védekezni lehet. El nem tudjuk képzelni, hogy a hangrögzítésnek, képrögzítésnek például mekkora jelentősége van. A hagyományt nem kell mentegetni - a hagyománynak az átadását kell életben tartani. Nem tiszteletből. Nincs tisztelet. A nagypapa esernyőjét addig fogom használni, amíg esernyőre szükségem lesz. De ha adok arra, hogy ez a nagypapám esernyője volt, és az a sok történet, ami ehhez fűződik, nekem megédesíti a használatát, akkor igenis meg kell foltozni, és nem hagyni, hogy tönkremenjen. Egy házat is ki kell meszelni minden tavasszal. Erre gondolok, amikor műveltségről beszélek. A költészetnek is ez a dolga: hogy olajozza az életet. A kultúra az, amikor az emberek szépen beszélgetnek egymással - mert van miből. Mert megtanulták.

- Biztos nem lepte meg a Tempefői-felkérés: Jordán Tamással régóta ismerik egymást - kapcsolatuknak nagy hagyománya van.

- Minden a 25. Színházban kezdődött. Én 70-ben végeztem, még egyetemista koromban találkoztam Berek Katival, akivel József Attila-műsorokat csináltunk. Kati beült Gyurkó Lászlóval az autóba, és járták az országot, tehetséges fiatalokat kerestek. Jordán Tamást az Egyetemi Színpadról szedték ki. Katának nagyon jó szeme volt erre. A Tempefői-felkérésnek meg nagyon örültem, mert különben nem nagyon dolgozunk együtt. Bár a közös József Attila-műsorunk megvan már negyven éve, de évente kétszer-háromszor ha csináljuk, viszont folyamatosan. Sajnálom, aki azt még nem hallotta. Tamás elképesztő magaslatokra jutott, el tudta érni, amit színész szinte soha: a néző beül oda, és egyszer csak eltűnik előle Jordán Tamás - és ott ül József Attila. Olyan, mint a misén az átváltozás. Katarzis. Résztvevőként is mindig a hatása alá kerülök.

- A koncert óta nem hagy nyugodni valami: Mit mondott Flóra, amikor ott a rádióstúdióban meghallgatta a Rejtelmeket?

- Jaj, az nagyon érdekes volt. Illyés Gyula-darabot vettünk föl, az író a feleségével érkezett. Kicsit furcsán is éreztem magam, de a szerkesztőnek, Siklós Olgának végül nem lehetett nemet mondani. Olyan mosoly volt Flóra arcán, mint Mona Lisáén: derűs és eldönthetetlen. Azt mondta, hogy szép. Nem mondott semmit ezenkívül. De azt a derengő mosolyt nem felejtem el.