Hit erejével a nemzetért: az esztergomi bazilikában jártunk

Rendíthetetlenül - üzente Antall József miniszterelnök a kétkedőknek, amikor még az országban voltak a szovjet csapatok és arról kérdezték: mennyire elszánt kormánya a demokratikus átalakulás érdekében? Aztán hozzá tette, mint hívő ember, a keresztény kultúra gyakorlója: a hit által, rendíthetetlenül. Az Esztergomi Bazilika történelmi hagyatékát csodálva nem lehet nem arra gondolni, hogy 2011 fordulóján miként áll hit dolgában az ország. Egyáltalán: miként áll az ország egy olyan világban, amelynek értékrendje már régen eltolódott a fogyasztás aranyborjúja felé. A vastag, árpádkori falak szomszédságában, az ősi városban, minden lehetséges eszközt bevetve pártok és politikusok készülnek leszámolni egymással. Ha valaminek, hát az összefogásnak végképp nincs esélye manapság Esztergomban. A távozó polgármester még a szobájához is ragaszkodik, aztán százmilliós adósságokat hagy hátra, a hivatalba lépő utód, egy csinos hölgy pedig azzal szembesül: alig maradt valami jogköre. Csoda, hogy az egy emeletes hivatal bejáratára akkurátus kezek eligazító táblát tettek, A toalett balra, fenn felirattal? Igaz, eme történések a bazilika léptékével nem mérhető pillanatok csupán, elenyészők. De mi ma élünk és ma kell szembesülnük értékvesztéseinkkel.


Sok mindent elrontottuk. Ezt Mindszenty József hercegprímás síremlékénél, a bazilika alagsorában nyugtázzuk, a kiváló egyházi férfiú életsorsát felidézve. Mindszenty a katolicizmus rendíthetetlen alakja volt, még éltében legendává vált. Amikort Rákosiék (írtó)hadjáratot indítottak ellene, szeme sem rebbent: imádkozni ment kis kápolnájába. Az Úrral való szellemi találkozások megerősítették abban, hogy a diktatúrák percemberei mindig is félnek: félnek hatalmuk elvesztésétől, félnek a néptől és nagyon félnek a hívőktől. A félelem elűzése nem lehetséges, csupán felfüggeszthető: legázolással, kínzással, megalázással, lakájsággal, hazugsággal, elhallgattatással. A hercegprímásnak minden földi rosszból kijutott kínzói által. Kegyetlenül verték, mezítelenre vetkőztetve tüzes vassal égették. Jóval később, már a budapesti, belső emigráció után erről csak annyit mondott: a fizikai fájdalmakat mindig felülírta a magában mormolt ima. Istene sohasem hagyta el és jól tudta azt is: az önfeláldozás megváltás, a megváltás pedig egy újabb lehetőség a jóra.

Mindszenty József emléktáblája nemzetiszínű szalagokkal, virágokkal zsúfolt. Zászlók, hálaadó kövek szegélyezik, hosszú évek tisztelgő dokumentumai. Az egyik tartón kis papírlap. Rajta bizonytalan sorok, talán idős férfi, vagy nő írhatta. Személyesen a hercegprímás lelkéhez szólnak a mennyek országában. Szentséged tartása és hite adott erőt a mi bajunkban, sokáig és fájdalommal nélkülöztünk. Aztán lassan jóra fordult kis világunk, és mi egy percig sem gondoltuk, hogy nem így lesz , áll az üzezentben. Ezen is elgondolkodhatunk. Vajon ma nem az a baj országban és világban, hogy csak az anyagi javakat látjuk? Hiszen ha kopik a hit, megrendül a család összetartó ereje; ha eltűnnek az évszázados erkölcsi normák; ha a fogyasztás lesz mindenben a fokmérő, akkor megnőnek a bajok. Akkor már a legszentebb ünnepeink, legelébb a karácsony sem azt sugározza, ami pedig a lényege: a hitet, a reményt és a szeretetet. Ahol a pénz ural és megoszt, ott nem szeretet, hanem számító üzlet van. Ahol mindent a pénz épít fel és működtet, ott a hit kicsorbul. És így lassan a remény is elveszik. Nem a nosztalgia miatt érezzük úgy, hogy a mai, drága kütyüknél sokkal tisztább és igazabb volt az az egyszerű ajándék, amit egy csillagokkal fényesített éjjelen az ablakok közé csempészett édesanyánk, édesapánk. Bakancsba rejtve. Az ajándék nem volt más, mint ezüst sztaniolba csomagolt dió, egy Gránit csokikocka, és néhány házi készítésű szaloncukor, meg kézzel pingált szalvéta. Ez az ajándék egy életre felmutatta az ünnep szentségét: szüleink szeretetét.


Szeretet nélkül elveszik a világ, ezt sugallja ma nekünk a hercegprímás. Akit megtörni nem tudtak. Rettegett tőle kádári hatalom is, irdatlan mennyiségű pénzt költve arra, hogy évtizedekig ne tehesse ki a lábát a budapesti amerikai nagykövetségről, ahova menekült. A fogság oka pedig nem volt más, mint az a tíz pontos és acélkemény mondat, amely 1956 októberében kijelölte a forradalmi ország reményteli jövőjét. Mint tudjuk, a dolgok más irányt vettek. S mint tudjuk, az az idő is eljött, amely megszülte mostani demokráciánkat.

A bazilikában, Mindszenty József síremléke előtt azon is eltűnődhetünk, mennyire miénk ez a demokrácia. Azt már kezdjük megtanulni, hogy az általa nyújtott szabadság nem önmagában való érték, ezért naponta meg kell küzdeni. A demokrácia egészével is így van. Mindig lesznek a hatalomra éhes emberek és csoportok, de mindig lesznek olyanok is, akik vigyázzák a reményt. E kettő örökös küzdelme ha egyensúlyba kerül - lásd parlamentarizmus - akkor jó. Ha nem, rengeteg újabb fájdalom árán kezdhetjük előről. Ezért időnként számot kell vetni. Elhagyjuk az alagsort. Fenn, az óriási térben japán, macedón, szerb, olasz és német csoportok csodálkoznak rá a magyar történelem szegleteire. Az egyik társaság, németül beszélnek, hirtelen alakzatba simul: tizenéves lányok és fiúk néznek egy harmincas úrra, aki int, és máris csodálatos ének csendül. A fiatalokból álló, vallási kórus kifejezetten azért jött a bazilikába, hogy itt adja elő több szerzeményét. Az ének belengi a teret, átnemesíti a lelkeket. A több száz turista hirtelen csendbe merevedik, mintha angyal repült volna át felettünk.

Megérint a bazilika szelleme, elink ősereje és hite: rendíthetetlenül.