Élni segítenek...

Intaházán húsz macska él és egy tacskó. Valamint Nagy doktor kutyája, aki hetente többször kijár a főorvossal, mint terápiás kutya . Az egyik műhelyben tanyázik, ahol lábtörlőket készítenek. A betegek simogatják. A kutya oda szokott telepedni valaki lábához. A műhelyvezető sétáltatja.

- A saját kutyám betegsége ébresztett rá, hogy Intaházán az állatok ridegtartásban vannak. Viszont a betegek szoros kapcsolatban vannak velük, védeni kellene őket. Terápiás célkitűzésünk, hogy az ott lévő állatok a betegek lelki egyensúlyának helyreállításához hozzájáruljanak. Az állatgondozás gondoskodási modellt is nyújt. Volt személyes kontakt az állatkórházzal, megkértük őket az oltásra, és elvállalták - meséli Farmasi Éva klinikai szakpszichológus. - Az állatvédelem gondolata megvolt, de nem voltak oltva. Felvetettem dr. Peresztegi Attila és dr. Varjú Gábor állatorvosoknak, hogy szeretnénk az állatainkat féregteleníteni, bolhátlanítani, védeni kullancstól, veszettségtől. Az állatkórház orvosai a Fekete István Állatvédő Egyesületnek is dolgoznak. Felajánlották, hogy kedvezményesen beadják az oltásokat, illetve ha betegek, ellátják őket. A macskabetegségek elleni oltásokat ismételni is kell. Macskanátha ellen antibiotikus kezelés szükséges, a hasmenéses őszi cicák injekciót kapnak, diétáztatják őket.

Egyszer az intaházi kutyának lebénult a hátsó fele, úgy húzta magát, mint egy fóka. Elvitték orvoshoz, mondta, hogy reménytelen eset. De nem altatták el, mert sok beteg kötődött hozzá. Mindenki szurkolt neki, hogy gyógyuljon meg. Másodszor is elvitték állatorvoshoz, szteroidot kapott, és a vitális eb látványosan meggyógyult. Ma már megint ott szaladgál a fák között.

A húsz macska őszi beoltása igazi terepmunka volt. Nem olyan könnyű ezeket a szabadon élő cicákat befogni. Egy fiatal sárvári doktornő, dr. Polgár Viktória jött ki az állatkórháztól, és hősiesen, türelemmel megküzdött a feladattal. A betegek segítettek begyűjteni a macskákat.

- Van nálunk egy rehabilitált beteg, aki évtizedek óta Intaházán lakik, és dolgozik. Ő ismeri legjobban az állatállományt. A legtöbb macskát ő nevezte el - Bimbó, Joli, Lalika -, mikor összefogdostuk őket, mert az oltáshoz oltási könyv, ahhoz név kellett - tudjuk meg Farmasi Évától. - Ez a lakónk személyesen ismeri a macskákat. Tudja a tartózkodási helyüket, meg tudja különböztetni őket. Ő ápolta a béna kutyát is. Tornásztatta, masszírozta Dixi lábait, mikor arra volt szükség. Mondta, hogy a kismalacoknál látta, hogy így csinálják...

Dixinek kiskutyái is születtek már. Örökbefogadásra ajánlották - fájó szívvel - a fiait, és ki hitte volna: az örökbefogadó napon párban vitték el a tündéri kis tacskókat, egy órán belül gazdára lelt mind.

Intaházán kapcsolatépítést, életmódot is tanítanak. Ebben az állattartás is fontos. A betegek szólnak, ha valamelyik cica rosszul van. Felügyelik, ha kiscicák születtek, odafigyelnek rájuk. Van olyan cica, amelyiknek gazdája van, ő eteti. Három-négy olyan beteg lakik ott, aki embertársaival nem nagyon kommunikál, de a cicák felé nyitott, ez a kapcsolódása kifelé. A portás kandúrt, aki a fülke ablakában szokott ülni, Janinak hívják. A gazdája is János. Neki a világ helybe jön.

Dalma cica egy szociális otthoni lakó macskája. Oly mértékben kötődik a gazdájához, hogy amikor az egy-két hétre elmegy, a macska eltűnik, és csak akkor kerül elő újra, amikor a hölgy visszatér. Nem tudni, hol van ilyenkor. Az ebédmaradékot ki szokták tenni az állatoknak, lehet, hogy éjjel Dalma is előjön...

Télen sok ismeretlen macska is feltűnik az intaházi parkba, mert ott oltalmat, ennivalót találnak. Egyes állatok úgy kerülnek ide, hogy a kapu előtt kiteszik őket. Partizán kutya is így érkezett. Három hétig szelidítették, mire a közelébe lehetett menni. Aztán meg nem lehetett otthagyni, a kutya követte Farmasi Éva autóját, mígnem bevette a kocsiba, elhozta Szombathelyre. A kutyakozmetikában kötöttek ki. A loncsos, lompos és bozontos kutyából csináltak egy fazonírozott úriembert . Lenyírták a rengeteg szőrét, miközben tél volt, hideg. A kutya nem bírta a gyűrődést, meglépett. Riadólánc volt a városban, sokan keresték Partizánt. Valaki látta a Perint patak mentén, mentek utána, parizerrel hódították vissza...

Sok kedves, állatos történet van Intaházán, hiszen az állatkák minden napot "megszíneznek". Vannak kósza macskák, akiket ritkán látnak, és vannak, akik kifejezetten szeretik az emberek társaságát. Jocó cica egy szürke kis kandúr, beleveti magát az emberek ölébe, hanyatt vágja magát, és forgolódik, simogatásra várva. Nem lehet borzolgatás nélkül hagyni. Őt mindenki ismeri. Arra hajt, hogy megkedveltesse magát a show-műsoraival. Nagyon sikeres: muszáj őt simogatni.



A magány fedőnevei (jegyzet)
 
Egy ismerősöm mélységes gyászba süllyedt a minap, két vadászgörénye közül meghalt az egyik. Az egyedül élő, idősödő úr könnyezve mesélte, hogy beteg volt szegény állat, elhunyt, eltemette, rettenetes, de az még rosszabb, hogy most a másik görényke egyedül van, láthatólag boldogtalan... És miközben a szíve csendben majd megszakadt, fel is csillant a szeme, mert új tervet szőtt: társ kell a kis állatnak, be kell szerezni egy új görényt. Honnan is lehetne?
A háziállatokról beszélgettünk, valójában a magány fekete bugyrairól, amiket sokszor ember már nem, de az állatok még képesek kifehéríteni. Kutyák, macskák, görények (volt egy iskolatársam régen, aki egy amerikai sörényes patkányhoz ragaszkodott így) - olyan „élettársak”, akik megszépítik a napokat, feladatot adnak azzal, hogy gondoskodni kell róluk. Sokszor csak ők azok, akikhez egyáltalán szólni lehet. A beteg emberek számára sokszor a kutya vagy a macska az egyetlen élő kapcsolat a külvilág felé. Egy nyitott ablak vagy ajtó, ha -József Attila szavaival - „be vagy a Hét Toronyba zárva”. Volt kutyánk, megöregedett, meghalt. Pótolhatatlan a barátsága, nem is lett másik. Próbálkoztunk macskával, de a macska „fogyóeszköz”, ahogy itt városon mondják, mivel ha elszöknek, könnyen elüti őket az autó. Két ilyen eset után azt gondoltuk, nem akarunk ilyen érzelmi veszteségeket elszenvedni. De emlékszünk a háziállataink kedvességére, szinte ember- arcukra, értelmes tekintetükre, érzelmességükre, szó szerinti „együttérzésükre”, amire képesek. Ahogy odasündörögnek, odafekszenek mellénk... Kinyújtják a mancsukat felénk.