Álmok a szabadságról - Csáky Pál Szombathelyen mutatta be könyvét

A felvidéki magyar családból származó férfi húsz éve koptatja a politika padjait, elkötelezetten szolgálva kisebbségben  élő honfitársait. Sokra vitte a több nyelven kiválóan beszélő, diplomás személyiség, aki Dzurinda mindkét kormányában helyet kapott. Méghozzá nem is akármilyet, miniszterelnök-helyettesit. Négy lánygyermek apja,  s mint mondta, e téren sem lazsálta el a dolgokat: a szlovákiai magyarság egyik legfőbb gondja éppen a fogyatkozás. Minden évben ezrek tűnnek el a demográfiai   térképről, ami bizony nagy veszteség.

A Megyeházán a Rákóczi Szövetség  szombathelyi szervezetének vezetője, Csehi József köszöntötte   a vendéget, akit üdvözölt Majthényi László megyei alelnök és Harangozó Bertalan megyei kormánymegbízott is. Előbbi  azt a  folyamatot emelte ki, amely a felvidéki magyarság és az anyaországbeli segítők között teremtett  erős kapcsot.  Harangozó Bertalan pedig azt, hogy  nem könnyű a sorsa ma  egy közép-európai  kereszténydemokrata politikusnak. Főleg nem,  ha kisebbségben  a többségi nemzet boldogulásáért dolgozik.  Hisszük azt, hogy a magyar és a szlovák népnek közelebb  kell kerülnie egymáshoz. Tudva, hogy a felvidéki magyarság szolgálata  az összmagyarság szolgálata.

Csáky Pál, a 11 kötetes író megköszönte a vasiak vendéglátását, majd elsőként  azokról az időkről szólt, amikor magas rangban az európai integrációs ügyekért felelt.  
-  Nyolc éven át  dolgoztam a Dzurinda-kormányban. Amire  ma is büszke vagyok az az, hogy  sikerült megszerveznem és levezetnem  egy eredményes népszavazást, amely az uniós belépésről szólt. Európa akkor a fejlődés útján állt, szelleme és szellemisége erős volt. Aztán teret nyert Brüsszelben a bürokrácia, valamit az a mechanikus stílus, amely személytelenül kezelte az egyes országok ügyeit és embereit. Nos, ez járult hozzá elsősorban ahhoz, hogy az uniós kosár kezdett kiürülni és ma már nyilvánvaló: Európa  akkor lesz újra erős, ha megtalálja igazi arcát.

Csáky Pál részletesen  szólt a  több százezres  felvidéki magyar közösségről.   Szerinte Trianon óta tart az a toporgás, amely hűen kifejezi a többségi nemzet érzületét. Jelesül azt, hogy Ukrajnától Románián át Szlovákiáig  nem tudnak mit kezdeni a helyzettel.  Trianon mást üzen egy szlováknak vagy ukránnak és mást nekünk. Nekünk  azt, hogy összetartozunk, a magyarság része vagyunk. E keretben pedig elképzelhetőnek és kivitelezhetőnek tartjuk a helyi önrendelkezést, az autonómiát. Szlovákia  lakosságának 20 százaléka nem szlovák anyanyelvű. Ebből a magyar részarány 10 százalék, a többin 13 kisebbség, köztük rutén, lengyel, cseh, német, zsidó osztozik. Az lenne a korrekt, ha  a kisebbségi ügyekben jelentősen érintett államok elfogadnának  egy olyan törvényt, amely rendelkezne a nyelv, az oktatás  és a kultúra mibenlétéről. Arról, hogy e területeken önkormányozhassunk, fejlődhessünk. Ezzel nyilvánvalóan gazdagíthatnánk a többségi nemzetet is - fogalmazott az író-politikus, majd határozottabb fellépést sürgetett nemzetiségi ügyekben. Szerinte jó történelmi példa a karakteres kiállás  sikerére Balassagyarmat, ahol a Trianon előszobájából kibújó  megszállókat kiverte a  lakosság, összefogott minden réteg.  Az Ipoly völgyében  ezt a várost ma is a hűség és a bátorság  szinonimájaként  emlegetik.  Szavait igazolja egy  nyugat-magyarországi, vasi  történés  is.
A Rongyosgárda, vagyis az  elszánt, országunkat  védő katonák,  diákok, ügyvédek és civilek nélkül ma Körmend és térsége Ausztriához tartozna éppen úgy, mint Szentpéterfa vagy Felsőcsatár.

Csáky Pál részletesen szólt a szlovák politika sarokpontjairól, a többi közt arról, hogy stratégiai elemként mindig ott volt a csehektől való elszakadás igénye. Ez akkor erősödött fel, amikor a hatalmi egyensúly elbillent.  Mivel az elszakadás  első számú prioritássá lett,  az autonómiához a szlovák politikai  elit negatívan viszonyult.  - Egy ízben boroztunk, a kötetlen hangulatban megemlítettem Dzurindának:  mi nem a határokat akarjuk eltolni, hanem azon belül szeretnénk autonómiát elérni. Mire ő: nyugi, mi  ezt tudjuk, hiszen az egész történelmünk erről szól. Nehéz egy olyan folyamatot végigvinni, ami idegen a másiktól, de legalábbis ellenkező előjellel látja. Nincs más út, mint a napi robot és az állandó bizonyítás - hallottuk, majd tanulságos történetet ismerhettünk meg a Benes dekrétumok kapcsán. Csáky Pál kifejtette, hogy ennek alapján Benesék 3,5 millió németet és    több százezer magyart űztek el. A dolog odáig fajult, hogy 1949-ben   a Kremlben Sztálinnak panaszkodott (!)   Rákosi Mátyás, mondván: tegyen valamit a generalisszimusz a felvidéki  magyarok érdekében. Tény,  hogy ezt követően lépésről lépésre enyhült a nyílt és brutális erőszak.   Paradox, de a mindent beszűkítő ötvenes éveket a felvidéki magyarok  a jogbővítés éveiként élhették meg - folytatta.

- Persze, őket is sújtotta az önkény és a káosz, de maradhattak. Dubcek és a prágai tavasz után megkaptuk a jutalmunkat Husáktól és a szovjet mintára kiépített titkosszolgálataitól. Szinte teljesen lefejezték  a magyar értelmiségit. Csak az írhatott,  mozoghatott a kultúrában, akit a titkosrendőrök engedtek. A bársonyos forradalom  után nálunk is más világ jött, de hamar kiderült:   az előítéletes szellemi határok nem dőltek le, sőt! A fiatalabb generációk mintegy újratermelik a nacionalizmust és nehezítik a közeledést.  Most ismét Fico van hatalmon és sokan hiszik, stílust, fazont váltott. De  jól ismerem, dolgoztam vele: ez az ember még sok kellemetlen  pillanatot szerez nekünk, és erre az anyaországnak  is fel kell készülnie.

Kisebbség: híd és gond? - a szerző jegyzete

Naivitás volt azt gondolni, hogy az Európai Unió mintegy feloldja a határokat, ezáltal értelmüket vesztik a kisebbségekkel szembeni előítéletek vagy  súlyos megkülönböztetések. Ha ránézünk a mai, uniós Európára,  egyértelműen tapasztalható a sajátos  kettősség: az adott országban működő nemzetiségek jó esetben hídat képeznek az anyaország és új hazájuk között, rosszabb esetben meg hátrányos megkülönböztetés a sorsuk. A spanyolországi baszkok sokáig fegyverrel harcoltak, az ausztriai,  amúgy nagyon is létező nacionalisták pedig a mai napig nem tettek le   Dél-Tirol valamiféle vissza-osztrákosításáról.   Az előbbi durva volt, halottakkal   övezve, az utóbbi kulturált, államközi szinten meg sem jelenik.
Egészen más a helyzet, ha kelet  felé haladunk. Itt a legnagyobb csont Trianon óta Magyarország, vele a  magyar kisebbség. Ez nem csoda, hiszen hazánkat szabályosan lecsonkolták, területének 65 százalékát elcsatolták, s ezzel elültették a békétlenség hosszú évtizedekre - századokra? -  szóló magvát. A környező országok egyike  sem tudja igazán, immár 92 éve, hogy mit is kezdjen az ő magyarjaival. Jellemző e tekintetben a szlovák magatartás. Apró, de nagyon  beszédes  példa: az országban nem jár semmiféle nyelvpótlék az állami-és közintézményekben dolgozóknak. Kivéve egy helyet: a titkosszolgálat magyar  osztályát... Ukrajna játszik a magyar kártyával, Románia úgyszintén,  alkalmasint   hamvakat is üldöz. Ellenben jó a helyzet a horvát, az osztrák  és a  szlovén térfélen, de itt meg az asszimilációt gyorsítják fel. Nos, ezek tornyosuló és újratermelődő problémák. 
Trianon  igazi,  nagyhatalmi  öröksége még sokáig köztünk kísért.