Zacskós bunda és fölfújt Füles

Szombaton kora délután az aszfalton szétszortírozott, zacskóba csomagolt irhabundákba botlik először a vásárra érkező, föltéve persze, hogy a Hunyadi utca felől veti bele magát a vásárjárásba. A bundákat védő nejlonokon esőcseppek rezegnek, de hamarosan még a nap is kisüt; talán a vásárokról mostanában elmaradhatatlan latin-amerikai stand felől kiáradó pánsípos zenére kíváncsi. Mintha még a fölfújt Füles-luftballon is kevésbé lenne depressziós, mint máskor. Sokan így is az időjárást latogatják, a meteorológiai előrejelzések szerint mindjárt megjön a hideg és a rossz idő.

 Egyelőre azonban csak a tömeg növekszik (gyakran német, angol, orosz szót  hallani), igaz, a vásár bejáratánál egy pár rögtön az alapszabályt is rögzíti: „Nem vásárolni, nézelődni.” Talán ezért van, hogy hamarosan az az érzésünk támad: akciós az egész világ. Árengedménnyel kínálják a kabátot, a pulóvert, az alsóneműt, az edényt, és főleg a kerámianyeles késeket: „Negyedáron vagyunk, kérem!”, édesgeti a vevőket egy fiatalember. De ez a kiáltás már valahol a Nádasdy-várnál hangzik el, nagyjából ez az a pont, ahol arra gondolunk, hogy ennek a vásárnak csak eleje van, vége viszont nincsen. Csak megyünk, megyünk befelé. Nehezíti a tájékozódást, hogy a standokon szinte mindenütt ugyanazt kínálják; legalábbis, ami a ruházati felhozatalt illeti. A kürtőskalács bezzeg többféle: nemcsak kakaós  van, kókuszos, fahéjas és sima, hanem előre gyártott, helyben sütött, erdélyi és parázs fölött megforgatott, versenyben az amerikai hotdoggal és mindenfélével megrakott lepényekkel, rétesekkel. A vásári hangulatot a házi sajtok („Anyukám, nem veszünk abból a jó kis lábszagúból?”), füstölt húsok, kolbászok, szőttesek és pálinkák csempészik be a sárvári belvárosba, meg a várparkolóban fölállított sátor, amelyben éppen a helybeli néptáncosok készülnek produkcióra. És hol van még a nap vége.