Fesse úgy meg, hogy én azt elhiggyem! – Kisléghi Nagy Ádám festőművésszel beszélgettünk

Kossuth-díjban részesült – így a méltatás – mások mellett, Kisléghi Nagy Ádám festőművész, érdemes művész nemzetközi szinten is elismert, kiemelkedő művészi pályája, a bibliai történeteket figuratív ábrázolásmóddal megjelenítő, vallásos témájú alkotásai, valamint a világ számos templomát díszítő nagyméretű, szuggesztív falfestményei elismeréseként.

A szakrális alkotások egyedülálló mesterét műtermében kerestük fel, hogy megtudjuk, hogyan érintette az elismerés. Bizonyos vélekedések szerint ugyanis Kisléghit a „szakma” korábban nem igazán értékelte a helyén. Miközben az ezredforduló környékén megfestette a szombathelyi székesegyház monumentális, Mária életét idéző olajképeit, számos fontos egyházi személy portréját ő alkotta meg, és festményei többször szerepeltek olaszországi kiállításokon, idehaza talán kevésbé ismerjük őt, mint Itáliában vagy Németországban. Meglepte hát a nemzettől kapott elismerés.

– Nem én kaptam díjazást, hanem a szakrális festészet – mondja el mindjárt elöljáróban. – A Kossuth-díj annak elismerése, hogy létjogosultsága van annak az ábrázolásmódnak is, amit én művelek. Azoknak a mondanivalóknak a kifejezésére, amiket gyermekkoromtól hordozok magamban, a modern művészet által kínált eszköztár nem alkalmas. A természetfölöttit a természet valós ábrázolásával akarom hitelesíteni. Ezért is használok mindig modelleket. Hogy megnézzem a valóságot, mert annál eredetibbet nem lehet találni. Ha pedig valaki a valóságot helyesen ábrázolja, az maga az Isten. Mindehhez nagy bátorság kell.

Hogy miért? Kisléghi úgy fogalmaz: néha úgy érzi, két szék közt a pad alatt van a művészetével. Volt, amikor Benedek pápa összehívta többféle művészeti ág képviselőit, köztük őt is, mert aggasztónak látta, hogy egyház és művészet kapcsolata nem igazán élő. A festőművész is osztozik ebben a véleményben: nem jó, hogy különszakadt egy ájtatos, keresztény és egy profán, érthetetlen ábrázolás. Ennek a kettőnek egybe kéne esni, ám a szakadék áthidalása nagyon nehéz. Kisléghi szeretné ezt az űrt kitölteni, a múltat és a jelent összekapcsolni. Ezért aztán hol erről, hol arról az oldalról találkozik értetlenséggel. Tartják különcnek, tartják nehéz embernek, akinek „semmi se jó”. Holott ő, ahogy ez mostani beszélgetésünkből is kiderül, csak határozottan járja a saját maga számára kijelölt utat. Azt vallja, legyen korszerű egy autó vagy egy lakás, de a művészet az idők fölött áll, nem történetiségben létezik. Ha az emberek lelkét felemeli Istenhez, akkor eléri a célját.

– Kisgyerekkoromtól hívő ember vagyok, középiskolásként már festő szerettem volna lenni – avat be a kezdetekbe. – Tudtam, hogy küldetésem van: hogy Isten dicsőségére alkossak. Ezért aztán elmentem a főiskolára, és következetesen megtanultam mindent, amit a festészetről tudni lehetett. Sorban végigjártam a profán lépcsőfokokat, Sváby Lajos növendékeként minden kabátot fölpróbáltam, és egy se volt jó. Egyszer a mesterem észrevette, hogy Mária mennybevételén dolgozgatok. Odahajolt fölém, és azt mondta: fesse úgy meg, hogy én azt elhiggyem! Ezzel nagyon sokat segített nekem.

Tehetség? Mialatt beszélgetünk, egyetlenegyszer sem hangzik el ez a szó. Kisléghi Nagy Ádám szótárában csak a küldetés szó szerepel. Az ember kapott egy feladatot, és azzal el kell számolnia. Isten ad hozzá muníciót. A tehetség olyan, mint a kegyelem. Aki kapja, nem tehet róla, de bűn volna, ha nem élne a kapott lehetőséggel.

A lehetetlenre vállalkozom, amikor arra kérem a festőt, avasson be a mindennapjaiba, az alkotás folyamatába. Meglepő derűvel és mégis halálosan komolyan szívesen osztja meg titkát. – A művész látszólag egy naplopó, de belül állandóan a kompozíció foglalkoztat, az agyamban még éjjel is festek – magyarázza. – Rengeteg munka van addig, amíg az ecsetet egyáltalán kézbe veszem. A művész különös lény, nem vesz részt az élet forgatagában, hanem kívülállóként mutat rá a lényegre. Én úgy alkotok, hogy a mondanivaló köré szervezek mindent. Rengeteg gondolat érlelődik, formálódik bennem, amiket még a hátralevő életemben szeretnék képpé formálni. Itt élek a természetben, túrázom, könyvet olvasok, zenét hallgatok. Nagyon szeretem a csöndet. Táplálékom a csönd, abból hallom meg Isten szavát, így születik meg a kompozíció. Ismerni kell persze egy csomó szakmai törvényt, szerkesztést, fényeket, színeket, fizikát és kémiát. Aztán elkezdődik a tulajdonképpeni csoda, amikor ott van előttem egy üres vászon és csak rajtam múlik, hogy mi lesz rajta. Hogy mit hangsúlyozok majd, mit tolok háttérbe – ez már a művész feladata és szabadsága. Arra kell kényszerítenem az anyagot, hogy azt fejezze ki, amit én akarok. A mondanivalót anyagban megragadni és rögzíteni, ez egy csodálatos folyamat, ami teljesen kitölti a napjaimat.

Véletlen egybeesés, hogy a Kossuth-díjjal együtt Kisléghi egy héten belül három rangos elismerésben részesült. Alighogy átvette a díjat, Rómába utazott, ahol a Pantheonban celebrált szentmise után Gianfranco Ravasi bíborostól vehette át kinevezési oklevelét, mellyel a Pantheon Virtuózainak Szépművészeti és Szépirodalmi Pápai Akadémiájának tiszteletbeli tagja lett. Az akadémia 1543 óta a legnevesebb festőket, építészeket, szépírókat tömöríti.

Pár nappal később pedig a Mindszenty Társaság tisztelte meg Mindszenty-emlékéremmel, amit Petőfiszálláson Le­zsák Sándortól, az Ország­gyűlés alelnökétől vehetett át.