Bírónak készült Dr. Németh Nándor, a premontreis öregdiák, de az élet közbeszólt

„Mindannyiunk Nándi bácsija” – ahogy a Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnáziumban nevezik – 2019-ben több évfordulót is ünnepelt: 75 éve, 1944-ben érettségizett a szombathelyi premontrei gimnáziumban. Jogi végzettséget 70 éve, 1949-ben szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, és 50 évvel ezelőtt, 1969-ben erősítette meg jogi doktorátusát Grazban. A 70 éves jogi diplomájának folyományaként most rubin diplomát kapott.

Nándi bácsi anno törvényszéki bíró akart lenni, beterjesztette az igazságügyi minisztériumhoz a kérését. Ki is nevezték a Zalaszentgróti Járásbíróságra, de az egyik szeme nevetett, a másik szeme sírt.

– Akkor folytak ugyanis az úgynevezett kulákperek azon kisbirtokosok ellen, akik nem akartak belépni a szövetkezetbe. Rágalmazások, koholt vádak alapján bíróság elé állították őket, már előre a bírók asztalán voltak az ítéletek. Mindig egy ávós ült a tárgyalóteremben, aki nemcsak a vádlottat figyelte, hanem a bírót is ellenőrizte. Ha mégsem az az ítélet született, amit előre gyártottak, akkor az ávós a vádlottat és a bírót is a rendőrségre vitte. Hallottam azokról a bírókról is, akik lemondtak, hogy inkább egy életen át kapálnak, de nem ítélnek el ártatlan embereket. Mivel tudtam minderről, végül nem mentem el Zalaszentgrótra. Megrettentem, hogy mindennek részese leszek. Én, aki az igazságosságra tettem esküt, hogy tudok eleget tenni a kötelességemnek, ha előre megvannak az ítéletek? – gondoltam. Az utcán szembejött egy régi barátom, aki hívott, hogy jöjjek dolgozni a kereskedelmi vállalathoz, addigra azt is államosították. Így kerültem a Vas Megyei Népbolt Központba, a tervgazdasági és statisztikai osztályra. Rendszeresen felmértük Vas megye kilencven boltjának a forgalmát, és minden évben új üzleti tervet készítettünk.

Ez így ment hat évig.

Aztán 1956-ban kitört a forradalom, és a központi forradalmi bizottságtól kijött az utasítás, hogy minden intézménynél forradalmi bizottságot kell választani, ezek elnökei veszik át mindenhol a vezetést, a párttag vezetőket pedig le kell váltani.

– Engem választottak meg a Vas Megyei Népbolt Forradalmi Bizottsága elnökének. Nem váltottam le az addigi vezetőket, hiszen jól dolgoztak. Jó párttagok, de jó kereskedők voltak, díjakat is nyert a vállalat. Milyen alapon mozdítottam volna el a jó vezetőket? Közben kiadták a parancsot az országos forradalmi bizottsági központból, hogy sztrájkot rendelnek el, amíg az oroszok el nem hagyják Magyarországot. November 4. után egy orosz ezredes megjelent egy tolmáccsal a vállalatnál, és azt kérdezte, hogy mi is be akarunk-e zárni? Mondtam neki, hogy a mi kötelességünk a lakosság áruellátása, ezért mi nem zárjuk be az üzleteket. Akkor azt kérdezte: „Bennünket, katonákat ki lát el?” Javasoltam, hogy forduljon a nagykereskedelemhez, mi is onnan kapjuk az árut. A következő kérdése úgy szólt, hogy miként oldjuk meg a vidéki ellátást, mikor mindenhol oroszok vannak, nem félünk-e attól, hogy kifosztják a teherautóinkat? Azt feleltem neki, még nem fordult elő. A fosztogatás a katonáknak tilos volt, ezért az ezredes adott egy orosz nyelvű parancsot, hogy minden áruszállító sofőr kezébe adjunk egy ilyet, és mutassák fel, akárki megállítja őket. Ezzel biztosítottuk, hogy a megyében akadálytalan legyen a boltok árufeltöltése…

Aztán menni kellett.

Nándi bácsi bátyja a szombathelyi repülőtéren dolgozott a javítóknál. Mikor jöttek az oroszok, a repteret a magyarok is, a németek is kiürítették, és elmenekültek. Amikor a testvér visszatért, kapott állást a járműjavítóban, és őt is beválasztották a forradalmi bizottságba.

– Nem gondoltuk, hogy leverik a forradalmat. Mindenki nagyon lelkes volt, meg voltunk győződve a sikerről. De egyszer csak megtudtam, hogy a bátyámat elvitték az ávósok, akik gyűjtötték már a forradalmi bizottságok embereit, és vitték őket Recskre. Hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy rám is ez a sors vár. Megbeszéltük, hogy elmegyünk Ausztriába.

Vonattal Rátótra mentek a rokonokhoz, Hirschmann Ignác gyerekei Nándi bácsi unokatestvérei voltak. A szomszéd községben, Gasztonyban akkor már volt egy ember, aki arra specializálódott, hogy csoportokban vitte az embereket a határhoz. Gyalog mentek, éjjel. Az osztrák határállomáson azt kérdezte a szürke ruhás csendőr, hányan vannak. Nyolcan – mondták, és erre meglepődött, mert addigra hozzá volt szokva, hogy egy csoport legalább 50-60 menekültből áll. Nándi bácsiékat egy kolostorban helyezték el, külön a nőket, külön a férfiakat. Másnap a kihallgatáson megkérdezték, hogy maradni akarnak vagy menni.

Mindenkit segítettek, repülővel vitték oda őket, ahol élni akartak.

– A feleségemmel maradni akartunk, mert meg voltunk győződve arról, hogy az orosz megszállás nem lesz hosszú, és előbb-utóbb hazamegyünk. Értesültünk arról, hogy a grazi egyetemen tanulni lehet, ezért beiratkoztunk. Rockefeller-ösztöndíjjal támogattak minket. Én jogra mentem, honosíttatni akartam a diplomámat, a feleségem fordító–tolmács szakra ment. Mikor végeztem, még nem voltam osztrák állampolgár, nem helyezkedhettem el állami intézményben. Javasolták, hogy szerezzek közgazdász végzettséget, azzal mehetek majd privát cégekhez. Újabb öt évet tanultam, végül államtudományi doktorrá avattak, ez volt a második doktorátusom.

Nándi bácsi akkor már rég a Die Presse című lap rendszeres olvasója volt, abban talált egy cikket a gazdaságkutatásról, írt a szerzőjének. A professzor egy hét múlva Bécsbe hívta interjúra, kiderült, hogy ő is Grazban végzett, és különösen kedvelte azokat, akik „két szívet hordoznak magukban”, amivel születtek és amit vállaltak. Így lett Nándi bácsi az Osztrák Gazdaságkutató Intézet munkatársa. Az osztrák nemzeti jövedelem számításával foglalkozott, és mellette magyar referensként a magyarországi gazdasági fejlődést is figyelemmel kísérte.

Nándi bácsi mindig szívesen látogat vissza Szombathelyre, egykori iskolájába.

– Az intézet célja az volt, hogy hídszerepet töltsön be az egykori Monarchia országaiban, hogy ha majd megszűnik az orosz megszállás, akkor ezek az országok olyan gazdasági elemzőkhöz, vezetőkhöz jussanak, akik ismerik a nyugati gazdaság működését. Szép kihívás volt – néz vissza a pályájára az idős úr, aki ebből a kutatóintézetből ment nyugdíjba 1991-ben. Amikor Szombathelyre jön, a felesége szülei házában laknak, rendszeresen bejár egykori iskolájába és a kollégiumba, nagyon szeretik.

– Amikor 1994-ben újraindult a premontrei gimnázium, létrehoztam a Szent Norbert Alapítványt, ami a jó tanulóknak jutalmazást ad, és támogatja az anyagi gondokkal küszködő családok gyermekeit. A tanárok és a nevelők tájékoztatnak engem, de a döntést ők hozzák, hogy mikor ki kapja.

Nándi bácsi nemcsak így tartja a kapcsolatot, hanem eljön a tanévnyitókra és a tanévzárókra is, és szereti a gimnázium tanárainak és diákjainak körében tölteni a karácsonyt.