A mosolya két oldalán

Apró hódolat Ottliknak meg az Iskolának, amelynek mozdulatlan, mégis folyton elmozdítható koordinátái között a kopogós szelíd- meg vadgesztenyékkel együtt egyszer csak megérkezett - és mindig megérkezik - a süppedő ködök korszaka, amikor nem csak a házak, emberek, fák alakja mosódik el, elmosódnak az idő körvonalai is. Volt, van és lesz kavarog egyetlen csomóban, kibogozhatatlanul. Csak a nedves járdára hullott levelek hagynak maguk után elegáns, pontosan kirajzolt vízjelet.

Pont ezért és pont ilyenkor volna olyan fontos választ kapni arra a lehetetlen kérdésre, hogy mi az, ami biztosan van. Ami nem veszik el, nem hal meg, át se alakul. Ki tudja, miért, megint Ottlik segít, bár a Valencia-rejtély első lapján éppen esik a hó - ködök után és ködök előtt vagyunk. Vagy lehet, hogy nem is segít, csak már megint fölad egy életre szóló rejtvényt, aztán lehet nyomozni egészen addig, amíg -

A Valencia-rejtély című, többszöri elolvasásra, viszont csak egyszeri előadásra alkalmas hang- és képsor szereplői - elméleti fizikusok - arra a kérdésre keresik a választ, hogy van-e és mi az, ami biztosan van és meg is marad. (De hát ez a tétje az Iskolának is.)

Nomármost. Sanyi a te régi mosolyoddal nézett rám az előbb, a folyosón. Ami tele van visszatartott melegséggel - hiába leplezi, a szeme csillogása elárulja. Az arcvonásain kívül Sanyi még a grüberlidet is örökölte - a két gödröcskét a mosolya két oldalán. Nomármost. Ahol így néztek rám, ott volt valahol egy üvegajtó. Meg is találtam. Látom világosan, tisztán: kétszárnyú, fából van, festékből, üvegből. Sanyi mosolya is anyagból van: hús, bőr, arcizmok, idegpályák, trigeminus, facialis... Semmivé foszolhat vajon az arcával, gödröcskéivel együtt mosolyának az a nem mérhető, pontatlan érzelmi effektusa is, amit rám gyakorol? Nekem ez a rejtély, ez érdekel, én ezt féltem, mert úgy gondolom, hogy ebből tevődik össze az egész földi létezésem, hogy hogy éreztem magam itt egyáltalán, hogy van-e, volt-e - mondjuk így - szekszeppilje a világnak (...)

A világ szekszeppilje, a nem mérhető érzelmi effektus, a néven nem nevezhető, pontosan soha meg nem ragadható, mégis kitapintható, és végül Dzétával azért megjelölt érzés - ez az, ami biztosan van, létezik, bár a tétel nem ellenőrizhető. A harang kongása, egy dúdolható keringő, egy mozdulat. Ilyesmi. Vagyis az a valami (nevezzük akkor Dzétának), ami kétségbevonhatatlanul, mindig személyre szólóan hozzájuk tartozik.

A köd közben fölszáll, a házak visszanyerik körvonalaikat, a járdán lassan fölszáradnak a vízjelek. Nyomuk se marad. De aztán a rádióban megszólal egy dúdolható dallam, és a dúdolásban kétségbevonhatatlanul megmutatkozik a Dzéta is. Ott van, létezik. Akkor is, ha lehetetlen bebizonyítani.

(A Valencia-rejtély végén - pontosan fél három után egy perccel - a világegyetem megsemmisül. Ami azt jelenti, hogy senki nem ellenőrizheti, mi marad utána. Ami azt is jelenti, hogy akkor van még egy dobása. Kezdheti elölről. Kezdheti újra. Mint a köd, a hó, a nap, a tavaszi gesztenyegyertyák, az őszi gesztenyetüskék, a vad és a szelíd kopogás.)