Húsz éve temették újra Nagy Imrét és mártírtársait

Pontosan húsz éve, hogy megadtuk - megadhattuk - a végső tisztességet a mártírhalált halt Nagy Imre miniszterelnöknek és társainak. Ebből az alkalomból közlünk visszaemlékezéseket. 

Igazából 89-ben, amikor az exhumálás zajlott, akkor, utólag éltem át ezt az egész traumát, hogy a nagyapám tényleg meghalt. Személyesen akkor sirattam őt el , nyilatkozta lapunknak Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája. Addig nem volt egy sírhant, nem volt hová virágot vinni. Nagyon nehéz volt. Születésnapján, évfordulókon gyertyát gyújtottunk, próbáltuk az emlékét fölidézni.

A gyerekkel, Erzsébettel és a feleséggel, Égető Máriával is nagyon szoros volt Nagy Imre kapcsolata , vélekedik Moór Marianna, Kossuth-díjas színésznő, aki Égető Máriát személyesítette meg Mészáros Mártának A temetetlen halott című filmjében. Tehát ezért is tragikus Nagy Imre önfeláldozása. A családra és őrá nézve is. Nagyon sok vesztenivalója volt. Ám ő igazi hazafi volt, tudatosan vállalta a halált, tudatosan vállalta az országért. Csakhogy ilyen háttérből még kegyetlenebb volt neki. Ezt Nagy Erzsébettől, a lányától, a vejétől, az unokáktól tudtuk meg, akikkel beszélgettünk. Összetartó, melegszívű család volt. Ez érződik Nagy Imre egész lényén is. Joviális személyiség, sétapálcájával, kalapjával, kis, fekete kabátjában. Családcentrikus ember volt. Azt hiszem, ezt az érzést vitte át az országra is.

Jánosi Ferenc - Nagy Imre unokája - felelevenít egy emlékképet, történetesen egy 1989. július hatodikait: A Legfelsőbb Bíróság akkor mentette föl minden vád alól Nagy Imrét, s amikor az egyik ügyvéd a beszédét mondta, Kurcz Béla újságíró cédulát köröztetett a tárgyaláson részt vevők között, miszerint reggel kilenckor meghalt Kádár János... 


1989. június 16., Budapest, Hősök tere: háromszázezren rótták le kegyeletüket. Lélekben pedig többmilliónyian
Fotó: Benkő Sándor

S hogy mit élt át Gyenes Judith - Maléter Pál özvegye - 1989. június 16-án? Nagyon furcsa, érdekes eufória volt. Miközben és elsősorban gyász. Harmincegy év után. De mégis, az ember úgy állt ott a ravatalnál, hallgatta a beszédeket, s arra gondolt, hogy most valami borzalomnak vége van, és jön valami más, új, szebb, jobb, igazabb, igazságosabb. Ma persze már tudom, hogy a történelem nem így működik, az azóta eltelt idő egy másodperc se, túl rövid idő ahhoz, hogy igazolná azt az eufóriát, amit akkor éreztem. Nagyon sok minden megvalósult abból, amiért 1956-ban küzdöttek; kimentek az oroszok, többpártrendszer van, parlamenti demokrácia, szabad választások vannak. De valahogy az emberben mégis van - énbennem van - egy olyan érzés, hogy nem egészen így gondoltuk.

A szabadság ma csak látszólag van meg. Az a tisztesség, az a láz, az a tűz, hogy a közért akarok tenni, ami őbennük megvolt, az nincs jelen , jegyzi meg özvegy Földes Gáborné. Nem hiszem, hogy ezek az emberek azért haltak meg, hogy itt a pénz domináljon, minden a pénzvilág felé összpontosuljon.

S hogy miként lehetett több mint harminc évig abban a tudatban létezni, hogy az ember nem láthatja párja sírját, nem vihet virágot a temetőbe? E felvetésre így felel Földes Gáborné: Otthon mindig égett mécses. Szeretetből, tiszteletből. A mai napig is ég minden este, most is, hogy már ki tudok menni a temetőbe. Nagyon szép volt az az együtt töltött hét év. A gyertya azért is ég. Amíg élek, biztos, hogy égni fog.

Földes Gábor édesanyja, Földes Lászlóné verset írt Dr. Gratz ügyészhez címmel: Átkozott legyen a vallató szobában, / átkozott a felesége ágyában, / átkozott a szó, ami elhagyja a száját, / átkozott minden, ahová beteszi a lábát. / A fiának apám helyett gyilkos / legyen első szava, / amit elkövetett, mindent / fizessen vissza. / A bűnben, a szennyben / csak az apját lássa, / legyen az első, ki arcába vágja. / Ártatlanokat öltél / és küldtél a halálba!... Idézet Gáborom című verséből: ...sír utánad a világ / sír az egész néped.

S hogy miként él Mécs Imrében - aki kilenc hónapot töltött siralomházban - 1989. június 16.? Nagyon méltóságteljes temetés volt. A hatalom és a belügy azt akarta, hogy a temetőben intézzük el az egészet. Én voltam az egyik fő harcosa, nem dicsekedve mondom, csak a helyzetet érzékeltetve, hogy a Hősök terén legyen. Reggel öt órakor, jóval korábban ébredtem, mint máskor. Szorongás fogott el, mint a dolgok egyik felelősét. Este pedig boldogan feküdtem le, hogy egyetlenegy pofon sem csattant el. Nagyon boldog napjaim egyike volt.

Ő kérte meg a gyászoló tömeg tagjait, hogy fogják meg egymás kezét. Jó lenne megint megfogni egymás kezét... Először csodálkoztak az emberek. Háromszor kértem őket. Figyeltem föntről, hullámzott a tömeg, mindenki kereste a másik kezét. S akkor már együtt mondtuk a neveket. Az volt a vágyam, hogy együtt, közösséggé válva mondjuk ki ezeket a neveket, amelyeket évtizedekig nem lehetett, s fogadjuk meg, hogy a szabadságunkat nem fogjuk elveszíteni. Mintegy háromszázezer ember rótta le a kegyeletét, kinyilvánította azt az akaratát, hogy változtatni akar, ez így tovább nem mehet. Tulajdonképpen ez volt az igazi határvonal, a régi rendszer bukásának a jelzése, az újnak a kezdete.

1958. június 18-án a Népszabadság közölte, hogy - június 16-án - kivégezték Nagy Imrét és társait. Vitányi Iván szociológus, esztéta így emlékezik vissza: Ez teljesen kiüresítette az embert. Akik a forradalom mellett álltak, azokban ez egy sokk volt...

1989. június 16-át így jellemzi: A rendszerváltás kezdete... Pozsgay Imréék akkor a modellváltást képviselték, nem a rendszerváltást. Én határozottan állítottam egy cikkemben: nem modellváltás, hanem rendszerváltás kell. Azt éreztem meg akkor, s már 1988-ban is, az Új Márciusi Front megalakulásakor, hogy itt most radikálisan új kezdődik, valóban demokráciának kell jönni, de azt is hozzáéreztem, hogy persze ez nem egy olyan egyszerű dolog, hogy füttyentünk egyet, és holnaptól kezdve demokrácia van. Az egész magyar zsákutcás fejlődés minden bajával meg kell majd küzdeni...

A meglehetősen költői kérdésre - hogyha odaföntről látnának bennünket Nagy Imréék ma, vajon miként vélekednének rólunk? - ekként felel: Egyrészt, azt hiszem, örülnének, hogy attól a problémától, amit ők megoldani akartak, és amibe belebuktak, attól megszabadultunk. Szabadok vagyunk, demokrácia kétségtelenül van, ha nem is tökéletes; de hol az? Másrészt, gondolom, ugyanazt gondolnák, mint amit mi is: ha már ekkora lehetőséghez jutottunk, akkor az egész társadalomnak végig kellene gondolnia, és ezekből a lehetőségekből valóban a világ mai fejlődésének szellemében kell a megoldásokat megtalálni. Ha ők a mennyekből néznek, ezt biztosan látják.

Pomogáts Béla irodalomtörténész így élte meg 1989. június 16-át: Óriási történelmi elégtételt éreztem. Egyébként nem a saját nevemben, hanem egyrészt azoknak a nevében, vagy azok helyett, akiket akkor eltemettek. S ez az egész temetési szertartás nemcsak Nagy Imrének, Szilágyinak, Gyimesinek szólt, hanem minden 56-os áldozatnak. Megrendítő volt, amikor Mensáros László, Darvas Iván és mások olvasták föl a teljes névsort. Nagyon tisztességes, becsületes, méltóságteljes történelmi gesztus történt az áldozatok emlékének megörökítésére. Jóvátétel volt mindazok emléke előtt is, akik a szabadságukat, az egzisztenciájukat, a fiatalságukat áldozták fel. Másrészt pedig, azt hiszem, ennek nagy nemzeti jelentősége volt. Úgy éreztem, hogy a magyar nemzet akkor, egy temetésen kapta vissza a szabadságát. S találkozhatott önmagával, önmagára ismerhetett. Jövőkép kialakítására is alkalmas volt. Nem tudtam könnyek nélkül hallgatni a Himnuszt a 301-es parcellában. Tényleg úgy éreztem, hogy a Himnusz is most emelkedett föl a magasba, olyan méltóképpen, ahogyan kellene. Néhányszor éreztem ezt csupán, egy olimpiai győzelem esetén, vagy éppen október 23-án. Közösségi élmény volt, az egész nemzet, ország átélte ezt. S aztán ez nem egyszerűen ellaposodott, később nem napirendre tért fölötte a társadalom, hanem el is felejtődött. Mintha nem is lett volna.

Az 56-os forradalom örökségének sincs igazán erkölcsi jelentősége, ami azért is fájdalmas, mert mi 56-tal kerültünk lelkileg és erkölcsileg is vissza Európába. Nekünk nagyon sok fájdalmat okozott az, hogy Európa minket úgy tartott számon, mint egy olyan nemzetet, ami elvesztette a többi szabad nemzet bizalmát: a Hitler melletti szerepvállalásunk következtében, a zsidók kiirtása és nagyon sok minden következtében, meg a Rákosi-rendszernek az eléggé meghunyászkodó magyar társadalma következtében. Ezt a bizalmatlanságot, a magyarok iránti rossz közérzetet számolta fel egyik pillanatról a másikra 1956. október 23. Nekünk a magyar forradalom az európai erkölcsi helyünket alapozta meg, helyezett vissza bennünket abba a lelki közösségbe - amibe Szent István óta beletartoztunk -, ami sokszor elárult minket, és amit mi is sokszor elárultunk. A végre egyesülő Európa itt van már közöttünk, tehát mi is benne vagyunk. Ezért tartom nagy mulasztásnak, hogy 56 erkölcsi, lelki öröksége nincs igazán jelen a magyar életben, társadalomban. Pedig nekünk nem az értéktelen termékekkel, nem a politikusainkkal, nem a szerény gazdasági eredményeinkkel, nem a szélhámosainkkal kell jelen lennünk Európában, hanem ezzel az örökséggel.

Az igazság pillanata
A születésnapján végezték ki Szilágyi Józsefet; negyvenegy éves volt 1958. április 24-én. Három gyerek maradt utána, a tizennyolc éves Tibor (felesége első házasságából), a tízéves Júlia és a négyéves Jóska.
Szilágyi Júlia orvos lett. Édesanyám 1989-et, azt, hogy az ő férjét méltón eltemetik, elégtételként, igazságosztásként élte meg. És úgy, hogy neki volt igaza. Mert ő végig harcolt a férjéért. Neki járt, hogy ezt megélhette... Emlékszem, ha valaki olyat mondott magánbeszélgetésben, amiből ő azt következtette ki, esetleg nem is helyesen, hogy valaki bántani akarja az aput, azt kiutasította. Azzal többet nem állt szóba. Azt mondta, hogy az egy rongy ember, ilyet mondott apádra... A hatvanas évek végén az egyik szanatóriumban összetalálkozott Apró Antallal; a cipőjével verte. Az meg elmenekült... Semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó. Kevés olyan asszonyt láttam, aki úgy szerette a férjét, mint ő. Abszolút. Mindenekfelett.