Megnyílt Tóth Csaba, Munkácsy-díjas festőművész legújabb tárlat-sorozata

Az Ars Sacra (Szent Művészet) felirattal találkozunk a tárlaton, amely egyike annak a sorozatnak, amelynek további részei a premontrei rendi gimnázium dísztermében, a Művészeti Szakgimnázium galériájában és a Martineum Felnőttképző Akadémián láthatók október 31-éig.

– A művészet, ha igaz, egyben szakrális is. A lét alaptulajdonságai, a jóság, az igazság, a szépség, a szentség egymástól elválaszthatatlanok. Ami nem jó, az nem tud szép sem lenni, ami igazán szép, az szakrális is. A Teremtő a világba gyönyörű rendet, harmóniát tett. A művész nem önmagát akarja kifejezni – fűzte a festményekhez dr. Székely János megyés püspök az egyházmegyei levéltári megnyitón. Gondolatmenetében az ablaküveg és a tükör párhuzama volt kiemelt: mindkettő üvegből van, csak az egyikre rátesznek egy kis ezüstöt, és már nem is lát benne mást az ember, csak önmagát. Tóth Csaba ablakot használ, amiben a teremtett világ szépsége, az objektív rend világít be.

– Sokan azt képzelik, hogy az élet célja az, amit magunknak kitalálunk, mi választjuk az identitásunkat. A gazdasági élet is ilyen: erkölcsmentes terület, ahol bárkit le lehet taposni. A kereszténység úgy véli, céljainkat nem mi gondoljuk ki, és az ember csak akkor találja meg a boldogságát, ha megtanul az isteni renddel harmóniában élni. Ha nem így tesz, önmagát pusztítja el – mondta a

püspök.

Kifejtette: Tóth Csaba figurális művészete lázadás a szubjektív önkény világa ellen, szerinte nem elég csak egy kis foltot tenni a vászonra, és mondani róla valamit. Klasszikus művekre alapoz, megmutatja azt a szépséget, amit a régi művészek alkottak, megismétli a műveket mai szemmel, új harmóniát teremt. A liturgiák is tele vannak ismétléssel, nem újra és újra kitalált rögtönzésekből állnak a szentmisék. A természet sem unja meg ugyanazt a levelet létrehozni minden tavasszal, mindig ugyanazt, mégis egy kicsit mást. Ezeken a képeken alázat van. A nagy mesterek is megszólalnak benne. Együtt van a régi és az új, és a kettő között nincs szakadék. A Biblia is tele van ismétlésekkel, a régi képre festi rá az újat, egyik evangélium újraolvasása a másiknak, más szemmel. Ezek a visszatérő minták, az ismétlés, a ritmus azt is jelenti, hogy a világ nem káosz, nem összevissza kell élni.

A kiállítás képein látott kezekről a püspök elmondta: a kéz az ember egyik legszellemibb testrésze. A tekintet, a szem is ilyen, ahogy az arc is: a szellemből valamit kifejez. Az állati mancs eszköz, funkciója van: megragad, elkap, kapar, ás. Az ember keze felszabadul a funkciók alól. Tud rajzolni, gesztusokat mutatni, hangszert megszólaltatni, simogatni, imádkozni, áldani. Felszabadultságában alkalmas arra, hogy a lélek eszköze legyen. A szabadság nem önkényes, nem láncol meg, nem köt gúzsba. Ha szabadon tudunk szeretni, szárnyalni, az a jó választás. A bölcsesség az igaz, a szabadság a jó megtalálása. Az alkotó, Tóth Csaba, Szombathely szülötte. A megnyitó közönségének elmesélte: hatvan évvel ezelőtt egy gyógyíthatatlan betegséggel született, lemondtak róla az orvosok.

– A szüleim azonban a ferences templomban misét mondattak értem, hogy maradjak. Itt vagyok. A szülővárosomnak ez jár – mondta.

– Felnőtt fejjel értettem meg a küldetést, hogy mit kell tennem. Simone Weilnek tulajdonítják a gondolatot, miszerint az angyal nem szép, ha embernek engedelmeskedik, csak ha Istennek. Erről szól ez az egész. A régiek tudták. Nem mondok új dolgokat a képeimmel. Csak leporolom a régieket. Szeretném visszaadni a táblaképek lelkiségét és becsületét. A képek varázsa ragad meg és kísér minket. Ez valóban egy lázadás minden ellen, ami minket körülvesz. Mert ez nem vezet semmire. Attól újul meg egy művészet, ha magát

az embert újítja meg. A gyökereket kell kezelni. Fájdalmas a gyökérkezelés, de nincs más út, ha hinni akarunk a jövőben.