Nem csak legyőzni a másikat

A harmincegy éve New Yorkban (Manhattanben) élő Csikós-Nagy Zsuzsa közgazdász, festőművész, műgyűjtő, galériatulajdonos gondolatai ezek, amelyeket a Mese az óráról című kötetében (amelynek első kiadása 1989-ben, Washingtonban jelent meg) fogalmazott meg.

A rendkívüli tehetséggel megáldott hölgy - aki évente néhány hetet badacsonyörsi házában tölt - tavalyelőtt a saját tulajdonában lévő Salvador Dali-kollekciót ingyen adta kölcsön a badacsonyi Egry József Múzeum számára, 2008-ban szintén a saját Toulouse-Lautrec-anyagát bocsátotta az intézmény rendelkezésére. Emiatt válhatott nyereségessé mindkét évben a múzeum, holott korábban anyagi gondokkal küzdött. 

Idén Joan Miró-alkotásokat hozott; tervei szerint jövőre Picasso-kollekciója szerezhet majd örömet a Badacsonyban élőknek és az oda nyaranta szép számmal ellátogató turistáknak. Akiket nemcsak a táj varázsa vonz immár, nemcsak a mólóhoz közeli (közismert nevén) etető-itató gazdag kínálata, a selymes víz, hanem az a lehetőség is, hogy az Egry-múzeumban nemcsak az európai festé-szetet gazdagító kolorizmusa miatt Magyar Öröség Díjjal 1998-ban kitüntetett gyűjteménnyel (egyébiránt a díszoklevelet dr. Mádl Ferenc, a Magyar Örökség bírálóbizottságának akkori elnöke - későbbi államfő - látta el kézjegyével) ismerkedhet meg, hanem világhírességek alkotásaival is.

Csikós-Nagy Zsuzsa badacsonyörsi házában frissen sült - általa készített - meggyes lepénnyel fogad bennünket. Kiülünk a teraszra, de már ekkor sejtjük, nem ez lesz beszélgetésünk végső helyszíne. Ugyanis észak felől fekete-szürke felhőtömbök tolulnak a tó irányába; a vihar elkerülhetetlennek látszik. Helyet foglalunk úgy, hogy ellátunk a tanúhegyektől a déli parton elterülő fonyódi dombokig és még azokon is túl. 

A Balaton sötét tónusú színeit rakja ki elénk. S aztán egyik pillanatról a másikra jön egy fergeteges szélroham. Ekkor egymásra pillantunk, s egyszerre bökjük ki: most! Ki, amit tud, begyűjt, s irány velük befelé, azaz menekülünk. Az ajtót már alig tudjuk magunk mögött betenni. Villámlás, dörgedelem, süvítés; odabentről regisztráljuk, hogy kint a lég minden fölkapható tárgyat, dísz(növény)t fel is kap, sodor, görget. Nincs kímélet. 

Többméteres látcső segítségével lehet fürkészni, mi is történik alant; no, kutya világ. De mire bevackoljuk magunkat a nappaliba - amely, akár a lak többi része, kifinomult ízléssel berendezett -, a vihar legelső rohama már át is szaladt fölöttünk. (Nincs bátorságunk újra kimenni; a hőmérséklet vagy tizenöt fokkal kevesebb, mint volt érkezésünkkor.)

A ház asszonyát arról kérdezzük, hogy a mecenatúra miért olyan elterjedt fogalom az Újvilágban, s nálunk vajon miért nem tudott eddig igazán meghonosodni?

Az amerikai mentalitást úgy is jellemezhetném: mindenki hisz abban, hogy aki valamit elér, ahhoz szerencse is kell. Nem csak tehetség, tudás, munka és szorgalom. Nevezhetném így is: jó szerencse kell. S egy bizonyos szinten fölül már ne csak önmaga megvalósításával foglalkozzon, hiszen az ő útja gyakorlatilag már egyenesben van, hanem olyan tevékenységekben is vegyen részt, illetve olyan problémák megoldását is segítse, amelyeket nem tudnának nélküle, az ő közösségi részvételével megoldani. Adjon vissza valamit másoknak. A saját szerencséjéből is...

Miután a szocializmus Magyarországon megszűnt, azt vártam, hogy akik itt szerencsések voltak, kellő időben látták és megérezték, hogy mihez kell nyúlni, sok esetben még rizikót sem kellett vállalniuk, mert az ölükbe hullottak a dolgok (akár kisajátítások révén is, de mindenféle variáció előfordult), az ember elvárta volna - legalábbis kívülről nézve -, hogy egy adott idő után visszadolgozzanak, -adjanak, -termeljenek valamit az általuk sikeresen megszerzett profitból kisebb-nagyobb közösségek számára. Nem feltétlenül azokon a területeken, ahol az ő érdekszférájuk van. Hanem olyanokon, amelyekhez nem fűződik érdekük.

Ez nemcsak hogy nem történt meg, de számos olyan esetről tudok, hogy külföldről idejött magyarok - jómódúak - falakba ütköztek akkor, amikor segíteni szerettek volna. Visszautasították őket; mert olyan gondolkodásmódot hoztak volna ide, ami az itteniek számára idegen volt. Pontosabban: sértette volna egyesek érdekeit. Már nem csinálhatták volna tovább a saját bulijaikat. 

A külföldről hazaérkező magyarok mentalitása megakadályozhatta volna ezt, tehát ezért nem volt (nincs) rájuk szükség... Ez egyrészt szörnyű. Másrészt elvette a segíteni szándékozó külföldi magyarok kedvét. Holott jót akartak volna, pénzt hoztak volna ide, vagy ők maguk vagy összeköttetéseik révén. Szerettek volna dolgozni azért, hogy idehaza úgymond kiegyenesedjenek a dolgok.

Miután közgazdász vagyok, és sokszor vagyok itthon, jobbára ismerem a magyar helyzetet. Könnyebben átlátom az itteni klikkügyeket, s talán ezért jobban át tudom gondolni, miként is lehetne mégis segíteni jó szándékkal, miként lehet megcsinálni valamit, amiről először úgy tűnik, hogy szinte lehetetlen... Két évig harcoltam azért, hogy az általam hazahozott világhírű művészek alkotásait - amelyeket ingyen adok kölcsön - kiállítsák Badacsonyban. Azt gondoltam, hogy ez nem jelenthet akadályt, ezzel én senkinek sem lépek a lábára. Mégis, a megyeszékhelyen, Veszprémben nem fogadták jó néven azt, hogy egy nagy balatoni festő múzeumában világhírű művészek alkotásait is bemutathassák. 

Mit képzelünk mi, hogy nemzetközi hírű művészek művei is idejöhessenek? Nem gondolták át, hogy ez mit is jelenthet a turisztikai vonzerőként. Hogy sokaknak soha nem lenne módja ilyen alkotásokat megnézni. Ez megint csak azt mutatja, hogy Magyarországon az ilyesfajta dolgokkal nem foglalkoznak. De így van ez akkor is, amikor a természetvédelemről beszélünk, a káros hatások kivédésének szükségességéről. Némelyek úgy gondolkoznak, hogy bizonyos dolgokat meg lehet, meg lehessen csinálni úgy, hogy közben károkat okoznak másoknak.

Csikós-Nagy Zsuzsának azért mégiscsak sikerül(t) lerombolnia bizonyos falakat, vetem közbe.

Részben azért, mert Badacsonynak nagyszerű polgármestere van Krisztin Németh László személyében. Eredetileg iskolaigazgató volt, s olyan kulturális igénnyel, elvárással állt az ügy mellé, amellyel ki tudta vívni, hogy az alkotásokat mégis bemutathassák. Én nem tudtam kivívni, én csak föl tudtam ajánlani... S bebizonyosodott, hogy az elmúlt két évben dupla annyian nézték meg Egry József képeit, mint korábban. És nem kell bezárni a múzeumot.

A mecenatúrát továbbra is csinálni fogom. Ki szeretném szélesíteni az együttműködést múzeumokkal és intézményekkel. Egyrészt a múzeumok életben maradnak. Másrést nem tudom elképzelni, hogy ne terjesszük a kultúrát. Negyven évig szocialista kultúrára épített gondolkodásmódtól nem lehet elvárni, hogy az fölnőjön az Európai Unióban kívánatos elvárásokhoz. Be kell engedni a nyugati, elfogadott áramlatokat, bevezetett esztétikát; festészetben, építészetben, zeneművészetben, egyéb területeken. 

És ha a kultúra területén nyitunk, ledőlnek falak, akkor ezek meghozzák a gazdasági vonatkozású sikereket is. Azáltal, hogy a kultúrában jobban tudunk egymással kommunikálni, könnyebben tudunk megoldani más feladatokat is. Tehát mindennek a pozitív hatását és hozamát csak akkor lehet megérteni, ha elkezdünk beengedni különféle hatásrendszereket, s utána - ezek segítségével - automatikusan megváltoznak a dolgok.

A művésznő - már seregnyi tárlata volt világszerte, rangos gyűjteményekben szerepelnek alkotásai - most újabb kiállítást szervez, amely szeptemberben nyílik Budapesten. Két kollégájával együtt a természet, a környezet rombolása ellen hívják fel a figyelmet műveikkel.

Badacsonyörsön többször is beszédtéma volt a Szentgotthárd mellé tervezett osztrák hulladékégető mű. Az elképzelés még csak embrióállapotban van ugyan, de Zsuzsanna asszony nem zárkózott el attól a gondolattól, hogy majd a kiállítás anyagát kölcsönadnák - talán a jövő tavasszal - a Rába-parti városnak. Ezzel is nyomatékosan felhívják a szűkebb-tágabb környezet figyelmét arra: ne a tervezett helyen épüljön meg a bűzmű!

Ha az ember erőit a legnagyobb közösség számára hasznos dolgokra összpontosítaná, ha megértené, hogy fejlődésének titka abban rejlik, hogy mindig tud újat és nagyszerűt alkotni, nem csak legyőzni a másikat - akkor elégedetten találhatná meg helyét a világban. És szabadon szárnyaló szelleme egy jobb jövőt szolgálhatna. (Mese az óráról)