Schrott Péter csillaga

A csütörtök esti főpróba előtt váltunk szót. A limonádék fölött zavarbaejtő a hasonlóság: ilyen az, amikor egy világszerte ismert toposz (plusz szelíd mosoly, átható tekintet) megelevenedik. Péter nyakában töviskoronás Krisztus-fejet ábrázoló medál. Igen, ez már a Jézus Krisztus Szupersztár miatt van: – Azóta hordom, amióta kiderült, hogy valószínűleg én leszek Jézus. Azt hiszem, akkor még nem dőlt el száz százalékosan, de édesanyám nagyon bízott benne. Tőle kaptam a medált áprilisban, a szülinapomra.

– A harmincharmadikra.

– Igen, érdekes összefonódása ez a sors szálainak. Nem, különösebb viszonyom sosem volt sem a műfajhoz, sem a Jézus Krisztus Szupersztárhoz. Viszont pár éve tagja voltam egy csapatnak, amellyel rockoperákból, musicalekből adtunk elő számokat – ott például az egyik Júdás-dalt énekeltem. Megtetszett, azóta hallgatom is ezeket a zenélet. 

– Silló Sándor, az előadás rendezője az első szombathelyi próbán – amikor „összeengedett” benneteket – nem győzte hangsúlyozni, mennyire örül ennek a fiatal, tettrekész csapatnak. Te hogyan kerültél bele?

– Győrvári Eszter (ügyelő az előadásban - a szerk.) még áprilisban írt rám, hogy Sándor szeretne engem is látni a meghallgatáson. Korábban egyáltalán nem ismertem őt. Később aztán elmondta, hogy a Tűzmadár zenekart – abban énekelek 1999 óta – nézegette a neten, amikor szereplőket keresgélt. Aztán más csatornákon, ajánlás útján is képbe kerültem nála. Nagyon örülök, hogy az elmúlt tizennégy évem terméséből építkezhetem – és hogy az utam ide vezetett, „Sanyi karjaiba”.

Melyik Schrott Péter – és melyik Jézus? Fönn: jelenet a Jézus Krisztus Szupersztár-előadásból (Fotó: Kiss Teodóra)

– Mifelénk a Schrott név régóta kötődik a zenéhez – és Kőszeghez. Ahogy hallom, ott is büszkék rád.

– Schrott Géza, a kőszegi zeneiskola hajdani igazgatója, a Concordia kórus karnagya a keresztapám. Apám pedig – basszbariton – énekelt a kórusban. Hatéves koromig éltem Kőszegen, mert a szüleim elváltak, és Budapestre költöztünk. De nagyon sok visszajelzés jött a tehetségkutató idején is (ez a tévés Voice, ahol Péter bejutott a legjobb tizenkettőbe, és végül „az év rockhangjaként” végzett; öl), hogy tényleg kőszegi vagyok-e, ismerem-e x-et vagy y-t. Sokan drukkoltak innen. A zenéhez, azt hiszem, nem ez a családi szál vezetett el – bár nagy büszkeség volt Kőszegen, hogy a keresztapám a karvezető –, hanem a gyerekvasút. Tízéves  voltam, amikor  kalauzokat toboroztak, az osztályból többen jelentkeztünk, de csak én végeztem el a tanfolyamot. A vonatokat mindig szerettem, otthon építgettem a kis terepasztalomat. És kéthetente legálisan hiányozhattam az iskolából, az nagyon nagy szó volt. Szolgálat után mindig előkerült az akusztikus gitár, hazafelé tábori hangulatban végigdaloltuk az utat a Hűvösvölgytől a Moszkva térig. Nem tudom, ma is így csinálják-e még. Életem első, picike háromnegyedes gitárját Romániában sírtam ki édesanyámtól, ma nevetségesen hangzik az összeg, de 4500 lejbe került. Azt hitte, hamar a sarokba kerül, de tévedett: véresre gyakoroltam az ujjaimat. Másodszor akkor leptem meg, amikor belevágtam az éneklésbe, és nem hagytam magam lebeszélni.

– Mi a legnagyobb különbség a rockkoncert és a zenés színház között?

– A rockkoncertnek az a tétje, hogy szemtől szemben a közönséggel képes vagyok-e a kontaktus megteremtésére. Itt, a színházban meg azt kellett észrevennem, hogy ezt a fajta közvetlen kontaktust létrehozni nem kell, nem is szabad. A kapcsolat másképp jön létre. Nekünk csak a belső színpadi világunkkal kell törődnünk. Szokatlan ez, de nagyon tetszik nekem. Mindig ugyanaz, mégis mindig más. Jó szó a színpadi szereplésre, hogy játszani. Komoly és felelősségteljes társasjátéknak tűnik nekem a színház.

Schrott Péter civilben. Ha játékról van szó, mindig is a társasjáték híve volt: a színházat is annak látja. Most lépett be először – nagy természetességgel – ebbe a világba. Maga se tudja, miért, de magáénak érzi Jézus szerepét („passzol”). És igen: kedvet kapott ehhez a játékhoz. Persze nem tudni, milyen lehetőségei adódnak – úgy, hogy „nagy rutinnal nem rendelkezik, csak van elsőre egy igen jó referenciája”

– Krámer György szép koreográfiájában vagy a vállára emel a tömeg, vagy húz-von, megtépáz – se ezt, se azt nem lehet egyszerű túlélni. Mi jár akkor a fejedben?

– Az van a fejemben folyamatosan, hogy nagyon-nagyon bízom mindenkiben, aki a színpadon velem dolgozik. Egy hónap alatt olyan jó kis csapat jött össze, hogy a „rutinos, öreg rókák” is – akik mind nagyon segítőkészek – csak ámuldoznak. Több mint ötven ember, és nincs széthúzás, mindent meg lehet beszélni. Bízom bennük és szeretem őket.

Léghajó és repülőgép
Az újságíró jegyzete

Egy irodalomtudós a kétféle légiközlekedési eszköz – léghajó és repülőgép – működésének különbségeivel szemlélteti az irodalmi alkotások természetét. Eszerint a könnyű léghajónak nem kell mást tennie, mint ráülni a megfelelő áramlatokra, és máris könnyedén siklik tova. Ezzel szemben a nehéz repülőgépnek le kell győznie a megfelelő ellenállást, viszont ha legyőzte, jóval biztosabban, jóval messzebbre száll. (Ha nem sikerül, jön a zuhanás.)

Mondjuk a Júlia-regény a legkönnyebb léghajó, a kliséken túllépő, kliséket lebontó Anyegin repülőgép, amely száll, száll, száll. A rekonstruált szombathelyi Isis-szentély mintha legyőzendő akadályként tornyosulna az Iseumi Szabadtéri Játékok rendezői előtt. Önmagában is díszlet, hiszen eredeti funkcióját. már soha nem töltheti be. Olyan díszlet, amely erősen meghatározza az itt készülő előadások természetét.

Az idei Jézus Krisztus Szupersztár, úgy tűnik, sikeresen legyőzte az Iseum-ellenállást. Sőt: szándékai szerint, óvatosan mintha visszadott volna valamit a hely eredendő szakralitásából is. Ami azért különös, mert Andrew Lloyd Webber és Tim Rice rockoperája – ahogy a rendező, Silló Sándor mondja – maga is gyorsan árucikké vált, mint a nevezetes 68-as generáció álmai. A megváltás elmaradt. Viszont van rá igény.

A tervezett kettő helyett három Jézus Krisztus Szupersztár-előadás lesz az Iseumi Szabadtéri Játékokon. A pénteki premier után vasárnap, aztán kedden este fél 9-kor telik meg újra az aréna-nézőtér. Aztán egy óra negyven perc elteltével az Isis-szentély ajtaja lassan ismét kinyílik. Hát ki tudja. Hátha.