Égben köttetett barátság ember és gólya között

– Nekünk, repüléssel beoltott embereknek a madarak különösen kedvesek. Valahol rokonoknak érezzük magunkat velük, sőt mi több, némelyiket tanítómestereinknek. Ilyen a gólya is. Csak amíg ő szinte beleszületik a számunkra olya kedves közegbe, addig a földet taposó embernek egy olyan szerkezetre volt szüksége, amelynek segítségével – szárnya híján – ebbéli hiányosságát pótolni tudta. De hál Isten, sikerült!

Czeiner Gábor sokat tud a madarak repüléséről. Kiderül, hogy a vitorlázógépek is a nap besugárzása következtében különbözőképpen felmelegedett levegőkéményekben tudnak felemelkedni, s ezeket meglovagolva huzamosabb időt fenntölteni.

– A gólya ennek nagy mestere. Jó termikviszonyok között, nyilván a veleszületett képessége és tehetsége folytán, akár órákat is tud egyetlen szárnycsapás nélkül a levegőben tartózkodni. Bátran mondhatom: fenségesen. Számtalanszor mutatták már meg nekem is, merre menjek, hol találok emelést. Sohasem kellett bennük csalódnom. Ahol a gólya teker, ott termik van, potyára nem köröz. A többi madár is élvezi a gürizés nélküli emelkedést. Például a fecske. Igazán kedves kis madár, villámként cikázik, szélvész gyorsasággal hasítja a levegőt, de adottságai révén – testéhez képest – rövid kis szárnyaival termikelni nem tud. Ha viszonylag magasan vannak, akkor nagyon jó idő van, kanállal lehet enni a termikeket, őket elragadja az emelés. Ez szemmel láthatólag nagyon tetszik nekik is, ilyenkor tömegesen élvezkednek, hangos csivitelésük földig hallatszik. Az ölyvek már nagyobb spílerek, ők nagyon jól csinálják. Szemet gyönyörködtető látvány közelről látni őket, amikor megunva az emelkedést – micsoda buta szóhasználat: ezt nem lehet megunni! –, először az egyik szárnyukat hónuk alá csapva „leborítanak”, majd a másikat is becsukva ágyúgolyóként zuhannak alá a magasból, minden bizonnyal az éppen futóárkaiban rohangáló egerek láttán.

Czeiner Gábor repülés közben találkozott kedves gólyájával (Fotó: Kiss Teodóra)

Czeiner Gábor egy fantasztikus élményét, egy szép ajándékát a sok közül, amit a repüléstől kapott, megörökítette, érzékenyen megírta. Az alábbiakból ebből a kis írásból, „Az én gólyám” címűből idézünk:

"Magasságmérőm 1200 métert mutatott, ez már barátságos magasság, pláne így, hogy még emelkedem ... Hirtelen furcsa érzésem támadt. Mintha nem lennék egyedül! Fejemet bagolyként körbetekerve nem láttam sehol sem másik gépet. De mégis jól éreztem!

Gépet nem is, de egy gólyát pillantottam meg.

Egy termikben emelkedtünk, csak Ő később indult és kisebb tömege következtében (ezzel vigasztaltam magam!) gyorsabban emelkedve utol-ért, s most a bal szárnyvégemtől alig 20-30 méterre hasított. Fejedelmi nyugalommal. Gondoltam otthagy, s főúri grandezzával emelkedik tovább, leckét adva a hatékony termikelés technikájából. De nem!

Igyekeztem szögsebességemet tartani, s feszülten figyeltem Kelét, mit csinál...Ő a belső körön, én a külsőn, azonos szögsebességgel repültünk, s oly közel jött, hogy kb. négy méterre voltak szárnyvégeink egymástól. Felemelő érzés volt! Ebben a pillanatban szellemi kapcsolat jött létre közöttünk! Éreztem. Biztos voltam benne, hogy ugyanazt gondolta, mint én. „Gyere cimbora, csináljuk együtt” És csináltuk.

Tekintetemet nem tudtam levenni róla. Láttam azt a hallatlan igyekezetet, azt a profi technikai tudást, ahogy kettőnk formációjának változatlanságát őrzi...”féklapozgatott” tökéletesen alkalmazkodva, igazodva a nagyobb testvérhez. Határozottan élvezte a kötélrepülés gyönyörűségét. Hát még én!

Amikor mindkettőnk helyzete egymáshoz képest stabilizálódott, egyszercsak, az addig előrenyújtott, hosszú, szép, fehér nyakán érdekes hullámzó mozgás vonult végig. Fejét jobbra fordította, és benézett a kabinba. Rám nézett, s mintha azt mondta volna:„Jól csinálod öreg!” Szerintem sohasem fogok nagyobb dicséretet kapni, az tuti. Nem is felejtem el soha. Megbabonázott a pillanat, s még ma is, sok év elteltével, ha rágondolok, végigfut a hátamon az a kellemes borzongás, amit akkor éreztem.

Határozottan tudtam, hogy mi ketten abban a pillanatban barátok lettünk!

Időérzékemet elvesztettem. Nem tudom megmondani, mennyi ideig tartott ez a kegyelmi állapot, nem tudnám megmondani, hány kört repültünk így együtt, de akármennyi is volt, olyan mélyen belém ivódott az az idő, hogy még ma is minden másodpercére emlékezem.

És azóta is Ő az én gólyám!

Köszönöm ezt az ajándékot, a barátságot, légjáró cimborám! Remélem, még összefutunk valahol ebben a nagy, kék, felhőktől ékes, hatalmas levegőóceánban, ahol olyan szabadok tudunk lenni Te is, meg én is.Gyere, én várok Rád!”

Igen, erről szól ez a sorozat. Arról, hogy az ember milyen kapcsolatot tud kiépíteni az állatokkal, mennyire tartja értéknek őket, végső soron mennyire érti és érzi a fontosságukat, képes-e érzékenyen reagálni rájuk, ha kell. Mint ahogyan Czeiner Gábor tette a fehér gólyával, a magyar nép kedves madarával.

A gólya is védett madár. Száma sajnos folyamatosan csökkent az elmúlt fél évszázadban Európában. Ma megközelítőleg 100 ezer pár él kontinensünkön. Miért? Mert a vizes élőhelyeket lecsapolták, táplálkozóterületeit elvesztette, nem bírja elviselni a környezet szennyezését, a mezőgazdasági vegyszerek hatását.

De reméljük, Czeiner Gábor gólyája ma is él.

Van már Európában gólyafalu

A gólyák számának csökkenése érdekében lépett a német EURONATUR természetvédő szervezet. A gólyaállományok megóvásáért kiemelkedően sokat tevő településeknek adományozza szerte a kontinensen az Európai gólyafalu címet.

Az eddigi kilenc kitüntetett község közül másodikként (1996-ban) a Somogy megyei Nagybajom tehette ki az elismerést több nyelven is hirdető feliratot a faluvégi helységnévtáblák mellé. A községben évente mintegy harminc gólyapár költ, jó tucatnyi telepesen, a főutca mentén sorakozó villanyoszlopokra rakott fészkekben.