Melyik a beteg, melyik a látogató? - Intaháza olyan ketrec, amelynek nincsenek rácsai

A Kemenesaljai Egyesített Kórház pszichiátriai intézetében vagyunk, az első nyílt napon. Hogy egyre többen megtapasztalják: Intaháza nem valami titokzatos, félelmetes másik bolygó, hanem annak a világnak része, amelyben élünk.

Bár az intaházi parkban sétálni, benézni a műhelyekbe, szót váltani a betegekkel, a munkatársakkal, a nyílt nap kedvéért érkező látogatókkal (jönnek szép számmal), odatelepedni a versírók asztalához, megcsodálni Intaháza híres macskái közül a legfiatalabbakat, üdvözölni a szentgotthárdi Gold zenekar muzsikusait, esetleg paprikás krumplit kanalazni egy padon az árnyas fák alatt tényleg a világ legtermészetesebb dolga, azért muszáj hangsúlyozni, hogy nyílt napot szervezni egy pszichiátriai intézetben egyedülálló, úttörő kezdeményezés.

Intapusztai krónika, Weöres Sándorék üdvözletével

Ahogyan dr. Nagy László pszichiáter, pszichoterapeuta, az intaházi intézet osztályvezető főorvosa fogalmaz, voltaképpen elsősorban demonstráció. Annak demonstrálása, hogy „Intaháza  nem rezervátum, nem egy világon kívüli hely”, ahol „furcsa dolgok történnek”, hanem  része a világnak: „Hogy az intézet nyitott, nemcsak azt jelenti, hogy nincsenek bezárva az ajtók, nincsenek rácsok, hanem azt is jelenti, hogy ez egy átlátható, bejárható hely. Minden érdeklődőnek azt javasoljuk, hogy jöjjön el, nézze meg személyesen.”

Minderről ráadásul az intézet főépületében (a hajdani Batthyány-Strattman-kastélyban) kialakított Goldschmidt-emlékszobában váltunk szót, az egykori intaházi igazgató, Goldschmidt Dénes eredeti bútorai között, amelyek családi ajándékozás révén kerültek Intaházára. A Goldschmidt-szobában őrzik az Intapusztai krónikát. Minden értelemben krónika: egyrészt a hajdani napi bejegyzésekkel, másrészt kedves vendégek kézjegyével. Weöres Sándor és Károlyi Amy játékos-rajzos üdvözlete és jókívánsága  olyan, mint a fölragyogó napfény.  Bár Intaháza hírét és nevét („Aranyketrec”), valamint máig élő hagyományait Benedek István alapozta meg, legalább ilyen fontos az intaházi alapító-igazgatót az intézet élén 1958-ban fölváltó, Intaházán aztán 12 évet eltöltő  Goldschmidt Dénes szellemi hagyatéka. Goldschmidt Dénes a hírhedt „sárgaházak” ellenében megfogalmazott  „reformpszichiátria” meghatározó, legendás alakja, akinek ma már díj is viseli a nevét, és aki Intaháza után a pesthidegkúti pszichiátriai intézetben – egy nem könnyű korban – teljesítette ki pályáját.

Közösség és „nagycsoport” a kórházi hierarchia ellenében

Goldschmidt Dénes tevékenységének alapkategóriája az erős kórházi hierarchiát lebontó, szó szerint nyitott ajtókkal működő, a mindennapi találkozásokban formálódó terápiás közösség, amelynek beteg és orvos, ápoló, az egész személyzet egyaránt tagja.  Ebben az elgondolásban nagy szerepe van például a „nagycsoportnak”: ez az a napi beszélgetés, amelyen minden beteg és a személyzet összes tagja részt vesz, és ahol mindenkinek szava van, részese a döntéseknek is. „Goldschmidt tudta és tanította, hogy minden megközelítés – így az orvosi is – csak egy részt képes felfogni az emberi lét egészéből, hogy nem csupán tévedés, de a gyógyítás ellen való vétség forrásává lehet a másik embert, a beteget szándékaink, vélekedéseink (akár diagnózisaink) ketrecébe zárni. Saját személyiségével egy olyan gyógyító kultúra kialakításához járult hozzá, melynek alapelve lett, hogy nem egy adott terápiás módszer, hanem az emberi találkozásban való személyes részvétel gyógyít”, írta Solt Ottília (Beszélő).

A ketrec kapcsolati tér

Természetesen az aktuális intaházi „nagycsoporton” is szóba került  a szerveződő nyílt nap. Nagy László azt mondja, egyetértés volt abban, hogy jó, ha minél többen személyesen, itt, a helyszínen győződnek meg arról, hogy Intaháza „nem egy különleges diliház, egy ketrec, ahova be vannak zárva az emberek”. A „ketrec-metafora” mindenesetre a nyílt nappal úgy árnyalódik, hogy az óvó-védelmező ketrec-kalitka határai a terápiás tér határainak kijelölésére szolgálnak. „Ebben a terápiás térben a munkaterápia is alapvetően  arról szól, hogy mindazok, akik részt vesznek benne, belekerülnek egy olyan spontán módon alakuló kapcsolati térbe, ahol szükségképpen lesznek valakik.” A velük egy térben mozgó szakember pedig ezekre a helyzetekre reflektál, támogat - ha kell, korrigál, módosít. Ebben az  értelemben az intaházi mindennapok összes történése – az ebédosztástól a sétáig – része a terápiának. Vagyis Intaháza „nem speciális eljárásokat alkalmazó gyógyító hely”, hanem ez az itt élő, mentális zavarokkal vagy függőségekkel küzdő  embereknek a mindennapjait szervezi: „Ide be lehet jönni, innen ki lehet menni, ez egy helyszín, ahol speciális módon lehet jelen lenni. Terápiás játéktér.” A cél természetesen az, hogy aki ide bekerült, előbb-utóbb kikerüljön: hogy lehetőség szerint, kinek-kinek a saját szintjén  sikeresen legyen a rehabilitáció. Ezen a ponton árnyalódik tovább az intaházi osztályt azonosító „aranyketrec-metafora”, amely bár  többnyire pozitív jelentést hordoz, azért  a „ketrec” mégiscsak bélyeg, stigma. (Díszpintyek vannak itt, akiket adandó alkalommal  megbámulhatunk? Dehogy: emberek.)  Innen nézve az a kérdés, hogy miképpen lehetséges  „a legjobban kijönni” ebből a ketrecből.

Szabad az átjárás: Árnyékasszony és segítő szándékú kéz

A legfontosabb, hogy Intaházán szabad az átjárás. Nem véletlen, hogy már a három évvel ezelőtt megrendezett „lipótmezei kiállítást” is úgy helyezték el, hogy a kívülről érkező látogató mindenképpen áthaladjon azon a bizonyos terápiás téren. Most is ott: a parkon túl, a műhelyek melletti kis teremben látható a szentgotthárdi intézetben készült alkotásokból válogatott bemutató. Egy hónap után zár be: a nyílt nap egyúttal verniszázs. Ebből az alkalomból Pungor Marietta vállalta a teremőrködést és a tárlatvezetést. „Engem a Segítő szándékú kéz ragadott meg”, mondja. „Az Árnyékasszony nyomasztó hatással van rám, a Félelem szerintem olyan ember alkotása, aki üldözési mániában szenved. A szem című képen most fedeztem fel, hogy ha jól megnézzük, nemcsak szemet, hanem halat is ábrázol. Vagy itt van A bioenergiával történő gyógyulás című festmény. Előbb a szomorúság, aztán a remény, végül az öröm. Nézzék azokat a kis figurákat.”

Intaházi mentalimonádét tessék!

Közben kinn a zöldben valóságos képzőművészeti alkotásnak tűnik a 2005 óta működő intaházi életmódcsoport „terüljterüljasztalkám”-ja, például rengeteg színes – és a nyílt napon is népszerű – gyümölcssalátával. A csoportot Hosszú Gyuláné főnővér vezeti (ő is kitűzőt visel, a látogatói tájékozódást megkönnyítendő). Ildikó  most arról számol be, hogy külön örömmel tölti el: a színpompás kóstoló alapanyagait az intaházi betegek hozzátartozói adták össze, de van az asztalon intaházi citromfű és mentalimonádé is. Hamarosan föllép a pszichiátriai osztály színjátszó csoportja, amely évek óta működik, de az idén először állt ki a nyilvánosság elé: a nagykanizsai fesztiválon rögtön országos ezüst minősítést és kedvező értékelést kapott. Nagy büszkeség ez. Persze itt is a tevékenység maga a lényeg. Csatlakozás kedv szerint:  „Aki szereti, csinálja, ettől gyógyul. Szorong, megsimogatod.”  Mindeközben a műhelysor oldalában a kis asztalnál  Csókásné Nováki Klára szociális munkás tart tanácsadást. Folyamatosan üldögél nála valaki. Amikor szusszanhat, elmondja, hogy a legtöbben az ellátások iránt érdeklődnek. De az új forma mintha bátrabbá, elfogulatlanabbá tenné azokat is, akik „hivatalos” körülmények között nehezebben fogalmazzák meg a problémáikat.

Intaházi karkötők

Bónya Lajos színes-rácsos textillábtörlőt készít éppen – ahogy nap mint nap - a kézimunkacsoport műhelyében. Másfél éve van Intaházán, azt mondja, családi gondjai voltak: „Jó helyen vagyok, legalábbis úgy érzem.”

Nagy Zoltán látogatóként jött vissza, két hónap után. Két hónapot és egy hetet töltött itt. Azóta tiszta. Mutatja a karkötőket, amelyeket itt, a kreatív műhelyben készített. Meg a telefontartóját is. A reklám- és filmiparban beszerzett sokféle függőséggel érkezett Intaházára, rengeteg (több mint húsz) sikertelen elvonókúra után. Most, úgy érzi, sikerült fölszámolnia a korábbi életét, tiszta lapot nyit,  külföldre készül. Hogy szerinte miért sikerült Intaházán az, ami máshol nem? „Itt nem leszedálni, hanem meggyógyítani akarják az embert. Itt minden személyes és emberséges. Talán az is segített, hogy távol voltam a nagyvárosi lüktetéstől.”

Majd ahol találok helyet

Arrébb, a park túloldalán a „versírók társasága” készülődik. Kiss Márton magyar-történelem szakos gimnáziumi tanár versterápiával foglalkozott már, de Intaházán moderátorszerepben most van először. Lehet verset írni választott szavakra-szófüzérekre (álom, tűz, illatok, fut, alkony, hajó, este  stb.), lehet ismert versek hiányzó rímei helyett újakat találni, lehet beszélgetni is. És óvatosan lépkedni: a fűben ide-odaguruló vidám kis gombolyagok,  a kölyökmacskák miatt. Farmasi Éva klinikai szakpszichológus a biztonság kedvéért néha fölkapja egyiket-másikat. Ódor György többnyire inkább magának ír, a természet gyakran megihleti. Szlovákiában, a Duna-parton nőtt föl. Írni többnyire megkönnyebbülés. Azt mondja,  hangulatilag most jobb is, hogy kicsit fátyolos az idő, nincs harsány napsütés. Kilenc hónapja érkezett Intaházára, nem először. Ha kinn van, nem vágyik vissza; amikor itt van, jólesően tapasztalja, hogy mindig jut rá kellő idő. Ha megint kimegy, nem tudja még, merre: „Majd ahol találok helyet.” A slam poetry-asztalnál Kertész Ibolya a következő fölolvasó: „Mikor megérkeztem, magányos voltam. A magány nagy úr.”

Rendületlenül

Tanai Henriett kémia szakos egyetemista az ELTE-n, még életében nem írt verset, ezen a délelőttön esett át a tűzkeresztségen: „Hazádnak rendületlenül légy híve. Lennék én, ha találnám, veszetten keresve. Ahonnan én jöttem, bántottak eleget. Mégis futnék vissza ( ).” Azt mondja, nem volt nehéz, csak elkezdeni.