Válság ellen sárkányfű: elméletek a növekedés nélküli jólétről

Mint  Stefan Theil írta, a radikális új elképzelések szülőanyja a világot sújtó, 60 év óta a legsúlyosabb gazdasági válság, amelyet a Nyugat hegemóniájának erodálódása "termékenyített" meg; mindehhez pedig a légkör melegedésére figyelmeztető apokaliptikus jóslatok szolgáltatják az aláfestő zenét.
 
Az európai médiában és kormánykörökben keringő új elgondolások egyike valójában régi darab - igaz, új csomagolásban vezetik elő. Annak az állításnak az újjászületéséről van szó, amely szerint a gazdaság növekedése véges, illetve végesnek kell lennie; a növekedésnek a megcsappanóban lévő erőforrások, a Föld túlnépesedése és a tengerek szintjének emelkedése szab határt.

Nagy-Britanniában a kormány által kinevezett bizottság terveket dolgozott ki egy "stabil államgazdaság" kialakítására. Ez - a fenntarthatóság érdekében - lemondana a jövőbeni gazdasági növekedésről, mégpedig úgy, hogy csökkentené a heti munkaidőt, és (a fogyasztás visszafogása végett) betiltaná a televíziós reklámokat. A németországi könyvpiac friss szenzációja Meinhard Miegel "Kijárat: Növekedés nélküli jólét" című kötete (március végén 13. volt a Der Spiegel bestseller listáján). Ez - akárcsak több más hasonló írásmű - arra buzdítja a németeket, hogy tanuljanak meg igénytelenebbül élni.

Franciaország elnöke, Nicolas Sarkozy - aki egykor úgy került hatalomra, hogy több munkára és magasabb keresetre ösztönözte honfitársait - maga is felsorakozott ama szakértői jelentés mögé, amely fétisnek nyilvánítja a GDP-növekedés kergetését. A nemzeti jövedelemre vonatkozó statisztikai adatok helyett a nemzeti elégedettség átfogóbb mércéjét állítja a középpontba.

Azt kevesen vitatják, hogy a világ nem térhet vissza a régi gazdasági kerékvágásba, amelyben a növekedést jelentős részben hitelek és ingatlanárak fenntarthatatlan buborékjai finanszírozták. Az élelmiszerek és a kőolaj árának 2008-an tapasztalt megugrása arra figyelmeztetett bennünket, hogy az erőforrások kimerítésének jelenlegi üteme nem folytatódhat a végtelenségig. Az arról zajló vita pedig, hogy a GDP adatai csakugyan a megfelelő mércéjét képezik-e az emberiség fejlődésének, tökéletesen helyénvaló - ám ez sem új. Elsőként éppen közgazdászok ismerik el, hogy a nemzeti jövedelem legföljebb csak eszköz a jóléthez, de semmiképpen sem maga a cél.
 
Mindazonáltal a növekedés mai tagadói ugyanabba a hibába esnek, mint számos elődjük, kezdve Thomas Malthusszal - aki 1798-ban azt jósolta, hogy a szaporodó emberiség előbb-utóbb éhen fog halni - egészen a Római Klubban tömörülő tudósokig. Utóbbiak 1972-ben arra figyelmeztettek, hogy a Föld a 80-as évekre ki fogja meríteni a kulcsfontosságú erőforrásokat. Az efféle elméletek kivetítik a növekedés rátáját az erőforrások fogyasztására és a környezetszennyezésre - nem veszik azonban kellő mértékben tekintetbe a műszaki újításokat, a környezet kímélését előíró jogszabályokat, a magasabb hatékonyságot és az emberek megváltozott viselkedését.
 
Itt van például Meinhard Miegel állítása, amely szerint fogytán vannak a Föld élelmiszerkészletei. Több más tényező mellett ez az állítás figyelmen kívül hagyja a géntechnika ma még jószerével kiaknázatlan lehetőségeit és a növénytermesztés egyéb új módszereit.
 
Az efféle hibákon gyakran átsiklik a közvélemény, hiszen a növekedés európai tagadói ma intellektuális és politikai okokból csapnak lármát, nem pedig gazdasági vagy technikai okokból. A növekedés bírálói mindig is kellemetlen viszonyban álltak a kapitalizmussal. Az nem meglepetés, hogy ez a bírálat a fősodor hangjává válik, amikor úgy tűnik, hogy a kapitalizmus cserbenhagy bennünket. Elvégre a Római Klub az első dörgedelmet 1972-ben, egy hosszú időn át tartó recesszió idején adta ki, amikor az emberek először döbbentek rá a környezet pusztulására.
 
Az sem meglepő, hogy az új ideológiai mozgalmak súlypontja Európa, az élükre pedig a francia elnök állt. Egyetlen más országban sem bírálják keményebben a piacgazdaságot, mint itt. A francia gyerekek iskoláskönyvében az olvasható, hogy "a gazdasági növekedés zaklatott életformával jár együtt, amely túlzott munkaidőhöz, stresszhez, depresszióhoz, szív- és érrendszeri megbetegedéshez és rákhoz vezet".
 
Annak a 2,6 milliárd embernek a fülében, akik napi 2 dollárnál kevesebb jövedelemből próbálnak megélni, őrült ötletnek hangzik az, hogy a gazdasági növekedés stresszt okoz. Ám Európában még a konzervatívok egy része is bevette az "ökonomizmus" marxista gondolatát, miszerint a kapitalizmus piaci tranzakciók láncolatává változtatta az emberi életet.
 
Ezekben a bírálatokban van valami. Csakhogy a növekedés ellenzői irreálisan ítélik meg azt, mennyire fájdalmas volna egy növekedés nélküli valóság. Benjamin Friedman harvardi oktató ékesszóló érvelése szerint az a társadalom, amelyik lemond a növekedésről, megteremti a feltételeit a korlátozott erőforrások elosztásáért folyó ádáz küzdelemnek, egyúttal pedig egyengeti az intolerancia és a populizmus felé vezető utat. Az nyilvánvaló, hogy a gazdasági növekedés nem minden - hiszen nem méri emberi kapcsolataink értékét, közösségeink erejét, kultúránkat. Ám ugyanígy nyilvánvaló a jólét meg az élet minősége közötti korreláció, ide értve az egészséget, a magas életkort, a boldogság keresésének szabadságát.

Még ha a bírálóknak igazuk van is, és a válság után nehezebb lesz ismét növekedési pályára állni, ez még nem ok arra, hogy lemondjunk a növekedésről. Éppen ellenkezőleg: eggyel több ok arra, hogy energiánkat a helyes politika kidolgozására fordítsuk - az oktatástól és az újítástól a vállalkozásokig és az üzleti versenyig. Olyan politikákra, amelyek segítik a növekedést - olvasható a Newsweekben.