NATO: a stratégiai áttörés éve (elemzés)

 A koncepció két legfontosabb, egymással szorosan összefüggő eleme az európai rakétavédelem megteremtéséről hozott döntés, illetve az Oroszországhoz fűződő viszony új alapokra helyezése, ami a leglátványosabban abban mutatkozott meg, hogy az oroszoknak felajánlották a rakétavédelmi együttműködést.
   
Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár tavaly nyári hivatalba lépése óta hangoztatta, hogy a nemzetközi élet változásai új irányvonalat követelnek a szervezettől. A szövetség eredeti "küldetésnyilatkozata" tökéletesen betöltötte szerepét a hidegháború évtizedeiben, de a szovjet kommunista világbirodalom összeomlása után világossá vált, hogy új stratégiára van szükség. Ez 1999-ben öltött testet, amikor megkezdődött az egykori ellentábor tagországainak - köztük Magyarországnak - NATO-csatlakozási folyamata.
   
Az azóta eltelt évtizedben Oroszország "rendezte sorait", s gazdaságilag is talpra állt. Bár az erőskezű "putyini demokráciában" a szabadságjogok és a népszuverenitás nyugati eszméi távolról sem érvényesülnek tökéletesen, Moszkva immár nem a Nyugat fenyegető ellenségeként viselkedik, hanem a legrosszabb esetben is vetélytársként, jobb esetben pedig partnerként. A NATO legújabb, Lisszabonban elfogadott stratégiai koncepciója ez utóbbi, derűlátó forgatókönyvre, a partneri viszony tételére épül. Hozzá kell tenni, hogy az atlanti szövetség ebben csak követte legnagyobb tagországát, az Egyesült Államokat: Barack Obama elnök már jóval a NATO nyitási politikájának kibontakozása előtt megnyomta az "újraindítás" gombot az amerikai-orosz viszonyban.
   
A 28 NATO-tagország állam-, illetve kormányfője Lisszabonban találkozott Dmitrij Medvegyev orosz elnökkel. Az atlanti szövetség azt javasolta, hogy vizsgálják meg az együttműködés lehetőségét és indokoltságát a NATO által megteremtendő európai rakétavédelmi rendszer és az orosz rakétavédelem között. Ezt Medvegyev elfogadta. Ma egyelőre még nem világos, hogy a gyakorlatban mennyire szorosan kapcsolható majd össze a két elhárító rendszer. Ennél fontosabb azonban az a mondat, amihez fogható korábban még nem hangzott el NATO-főtitkár ajkáról: "a NATO és Oroszország biztonsága oszthatatlan".
   
A biztonság oszthatatlan volta közös fenyegetettséget feltételez. Mi ez a közös fenyegetettség? Nem önmagában egyetlen külső erőközpont, hanem számos, egymást részben fedő veszélyforrás. Ezek egy részéről esik szó a NATO új stratégiai koncepciójában, más részéről - diplomáciai tapintatból - nem.
   
Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter vezette azt a "bölcsek tanácsát", amely hosszú hónapokon át járta a világot, felmérte a különböző véleményeket, egyeztetett és összegzett, mígnem letette Rasmussen asztalára javaslatát, amely aztán kiinduló alapja lett az új hivatalos dokumentumnak. Az Albright-jelentés és a végleges koncepció kulcskifejezése egyaránt: "újszerű kihívások".
   
S hogy mit is takar ez valójában? Újszerű kihívás a nemzetközi terrorizmus annyiban, hogy az előző stratégiai koncepciót még 2001. szeptember 11-e előtt fogalmazták meg. A New Yorkra borult hamufelhő alatt hirdette meg George W. Bush akkori amerikai elnök a terrorizmus elleni globális harcot, és ennek jegyében keletkezett a NATO egyik legnagyobb szabású műveleti küldetése Afganisztánban. E közép-ázsiai ország, illetve az iszlámra hivatkozó szélsőségesek erőszakos fellépésének visszaszorítása az oroszoknak is fontos: itt tehát kimutatható a közös fenyegetettség is.
   
Afganisztánból délkeleti és délnyugati irányban tovább haladva eljutunk a nukleáris proliferáció és az iráni atomprogram kérdéséhez. A terroristák kezébe szerencsére eddig még nem került atomfegyver, ám az, hogy a nemzetközi rendszer kiszámíthatatlan szándékú szereplői tegyenek szert nukleáris eszközökre, már ma is valóság. A pakisztáni atombomba aggodalmakra ad okot, ahogy az iráni urándúsítás is, s az észak-koreai fegyverkezési programban rejlő veszélyeket az elmúlt hetek eseményeinek tükrében szintén új fényben érdemes szemlélni. A NATO-val együtt Oroszország is érdekelt az atomfegyverek terjedésének megakadályozásában.
   
Újszerű fenyegetés a számítógépes rendszerek elleni támadások veszélye, ami szintén nagy hangsúlyt kapott a NATO új stratégiai koncepciójában. E téren nem annyira nyilvánvaló a NATO és Moszkva partnersége, hiszen néhány éve éppen az oroszok indítottak kibernetikai hadműveletet Észtország ellen. Ám ahogy a kelet-európai óriás egyre jobban integrálódik a nemzetközi vérkeringésbe, beleértve ebbe az energetikai rendszerek digitális vezérlésétől kezdve a bankkártya segítségével lebonyolított pénzátutalásokig sok mindent, úgy válik egyre sebezhetőbbé, illetve később talán "rablóból pandúrrá".
   
A NATO tehát úgy tűnik végre felismerte, hogy több lábon kell állnia: azaz minél több partnerre kell szert tennie a világban, és átfogóbban, nem csupán a katonai erőre összpontosítva kell megközelítenie a problémákat. Hogy a továbbiakban mennyire lesz életképes a NATO és Oroszország partnersége az újszerű kihívások kezelésében, azt részben a november 2-ai félidős választásokon az Egyesült Államok belpolitikai porondját átrendező konzervatív republikánusok fogják eldönteni, akik kényszeríthetik a meggyengült Obamát az "újraindítás" után a "visszavonás" gomb megnyomására.